Fura dolog számomra Gibsont olvasni (Árnyvilág), hiszen túl azon, hogy nagyon kedvelem, pályám kezdetén az ő könyveiből lestem el, hogyan is kellene az írásmesterséget űzni. Azóta viszont sok minden változott a saját nyelvi-stiláris eszköztáramat illetően, így az ő szövegei valami fura vonzást és taszítást egyszerre gyakorolnak rám.

Ami taszít:

A New Yorker egyik habszivacs bélésű takarójából kikanyarított, szorosra húzott kámzsába és köpenybe burkolózó Brown, teljes hosszában elnyomott csikkek égésnyomainak hagyományos mintázatával díszített, famintázatú, vaskos botjával a hömpölygő, bézs színű mező túlsó vége felé intett. (125. oldal)

Angolban persze más a dolog, de azért... Mennyi fölös infó van ebbe zsúfolva?

Ami vonz:

(...) Hollis visszagyalogolt a Mondrianhez. Útján körülvette a nyugat-hollywoodi reggelek tűnékeny hangulata, amikor a krolofill és a rejtekükön meleget gyűjtő gyümölcsök különös és örök ígérete ízesíti meg a levegőt, épphogy megelőzve a szénhidrogének szétterülő leplét. Valami messzi és paradicsomi szépség érzetét keltette, ami már jó századévnyi távolba merült, de ha jön a pillanat, fájón a jelenbe tép; mintha a város csak a szemüvegre tapadt szenny lenne: letörölhető és feledhető. (26. oldal)

Jó, az örök ígéret kicsit giccses, de ez gyönyörű.

Ez költészet.