Ugrás a tartalomhoz
feb. 15. 2013.

temetői járat

Kétszázadik, Metropolis Media, 2009.

ketszazadik.jpgÉrdekesen alakult a novella története. A globális rezervátum, mint alapötlet elég régi, ott pihent az egyszer majd megírandő ötletek kicsiny mappájában még akkor is, amikor felkérést kaptam, hogy írjak valamit a Kétszázadikba. Természetesen egészen más novellát kezdtem el megírni, ám mivel a terjedelembe az nem fért volna bele, kénytelen voltam sietősen váltani - és ez az ötlet akadt a kezembe.

Másik szálon pedig a sztorivázlat megjárta már a Hackett-László boszorkánykonyhát is (erről bővebben a temetoi jarat címke alatt a régi blogon), plusz összekapcsolódott egy nagyon erős képpel, amit egy reggel felébredve találtam a fejemben: a hatalmas gépek, amelyek felzabálják a temetőket.

Ez lett belőle. Tudom, hogy A valóságcsináló és a Csend után már megint egy olyan írás, ami a valóság két ellentétes értelmezése között egyensúlyozik, ám itt a végén semmi nem marad írói homályba burkolózva: a végkicsengés szép, nemes és idealista, éppen ahogy az Aranykor írói szerették.

Arról nem is beszélve, hogy amikor gyerekként az Ötvenediket olvastam (te jó ég, Szája sincsen, úgy üvölt!), vajon mit szóltam volna, ha valaki azt mondja, az eszmei folytatásában majd benne lesz az én írásom is? Nyilván visszazavarom az időgépébe a kegyetlen tréfa miatt.

Utóélet: Szélesi Sándor vagy éppen Vásárhelyi Lajos gondalatai az antológiáról és benne erről az elbeszélésről. Zsinórban három véleménnyel találkoztam, amelyek szerint a végét kurtán-furcsán elharaptam. Ha ennyien mondják, igazat kell adnom nekik. És azt kell mondjam, éreztem én is, de akkor, írás közben még fogva tartott a hangulat... Így jár az ember, ha rövid határidővel dolgozik.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu