Rég írtam olvasmányélményről...

Wilson Pörgése méltán érdemelte ki a 2006-os Hugót: egyszerre grandiózus, szédítő és mélyen emberi. A 2003-ban megjelent Bázis (eredetiben: Blind Lake, szintén Hugóra jelölt) olyan, mint egy főpróba a nagy koncert előtt.

Az emberiség már két élettel rendelkező bolygót is talált, amelyeket a Naprendszerbe telepített gigászi interferométerrel tanulmányoz. Hogy a jel-zaj viszonyt javítsák, beállítanak két kvantumszámítógépet, amelyek önmagukat fejlesztik, és csakhamar nagyobb bonyolultságot érnek el, mint amit az emberi tudományos gondolkodás képes felfogni – és a távoli világok lakóiról még akkor is részletgazdag képeket közvetítenek, amikor már egyáltalán nincs jel, csak zaj. A tudósok csak a vállukat vonogatják, majd kibökik, hogy végül is működik a dolog, nem? Így hát két kutatólabor követi továbbra is a bolygók történéseit, köztük az egyik planétán élő homár faj véletlenszerűen kiválasztott egyede, Alany monoton hétköznapjait.

Aztán egy őszi napon kívülről hermetikusan lezárják a Blind Lake-támaszpontot, kommunikáció se ki, se be, senki nem tud semmit, és a fogság lassan hónapokra nyúlik. Valami elszabadult a másik támaszponton? Vagy a Blind Lake és tudósai fertőződtek meg olyasmivel, amiről a leghalványabb sejtelmük sincs? A bizonytalanság egyre nagyobb súllyal nehezedik a bent rekedtekre és csakhamar nem tudják, hogy az egyre irracionálisabb cselekvéseik nem maguk is tünetek-e. Mindeközben Alany is otthagyja unalmas életét és vándorlásra indul sivatagos bolygóján.

A Galaktika gondozásában megjelenő regény borítóját inkább hm, hagyjuk; a fülszöveg azonban – nem először a kiadó történetében – elég sokat lelő a regény fordulataiból. Olvasás közben nem is az volt a kérdés, hogy mi fog történni, hanem hogy miért és főleg mikor. A történet ugyanis sokáig csak a számos szereplő személyes életét követi nyomon, ami Wilsonhoz hűen azonban egy percig sem unalmas. Adott egy felbomlott házasság, ahol a volt férj és feleség a zavart viselkedésű kislányukat is felhasználva harcolnak egymással. Adott a kislány, akinek a beilleszkedési zavarait csak tetézik, hogy időnként a Tükörlány nevű, csak számára látható hasonmása beszél hozzá, és egyre vadabb cselekedetekre sürgeti. És adott egy kiégett újságíró, akinek a Múltja Tele Van Tragédiával (szintén Wilsonra jellemző megoldás, de szerencsére a személyes drámákat nem halmozza már-már komikumba hajló mennyiségig, mint a Kronolitokban), és akinek előbb a saját démonait kell leküzdenie, hogy megmenthesse az asszonyt és a lányát. A zártság és a beköszöntő tél egyre rosszabbat hoz ki a bázis lakóiból, és mintha mindez nem lenne elég, az apró részletekből kezd összeállni a nagy kép mindarról, amit hisznek a távoli világok megfigyeléséről.

A regény végére aztán nagyon-nagyon felpörögnek az események, a lezárás pedig a fentebb említett poénlelövés ellenére is kellően izgalmas, és csaknem akkora kozmikus távlatokat nyit, mint a Pörgés felfedezései. A probléma számomra csak az volt, hogy a magyarázat túlságosan sok elemében hasonlít a Pörgés ember alkotta, de az univerzumot az ember nélkül behálózó Neumann-gépek víziójára (illetve a Pörgésé hasonlít erre, csak hát a hazai kiadás nem követi a kronológiai sorrendet). Ugyanakkor ez a regény filozófikusabb, számtalan formában előkerül a megfigyelő és a megfigyelt viszonya, elválaszthatatlansága, a végső magyarázat pedig már a transzcendencia felé hajlik. Lehet, hogy ez a hardosabb olvasóknak nem fog tetszeni (és adja magát a felvetés, hogy a szerző sem tudott mindent megválaszolni), de abban biztos vagyok, hogy ez a  regény közelebb áll színvonalában a Pörgéshez, mint a Pörgés-trilógia második, de főleg harmadik része, amely a koncertes hasonlathoz visszatérve inkább már csak hakni volt.

A Bázis azért jó cucc és legfőképpen: gondolkodásra ösztönöz még az után is, hogy letettük a könyvet.