Ugrás a tartalomhoz
dec. 27. 2013.
Címkék: olvas armany

az endymion-talány

Én tényleg igyekszem. Becsszó. A Hyperioni énekeket igazán nagy dobásnak tartottam, mind szerkezetében, a felépített világ eleganciájában, az irodalmi utalásrendszerében, sokféle stílusában, felépített sztorijában. Aztán jött az Endymion, amellyel úgy ültem le, mintha ünnepre készülnék - aztán a nagy semmit kaptam. Egy kábé novellaterjedelemben elmondható sztori, amelyet unalmas masszává dagasztott a főhősök ide-oda rángatása egyik világról a másikra. Utóbbi célja ki is merült abban, hogy Simmons megmutathassa, mi lett a sok csillogó világgal a Naaagy Bukás után. Komolyan mondom, mintha nem is ő írta volna, hanem valami közepes epigon. De ezt a szürke tucat-űroperát még betudtam annak, hogy legyen, átvezet a lezáró kötethez.

Hangsúlyozom, még csak száz oldalon járok, de eddig az Endymion felemelkedése se jobb. Hű, űrbéli Vatikán, még mindig úgy tálalva, mintha nem lőtték volna el párszor az űroperák történetében. Két zoknibáb szereplő csak azért ül össze egy teremben, hogy átbeszéljenek egy összeesküvést, amit egymás szavainak kiegészítése alapján mindketten tök jól ismernek, de ugye az olvasónak el kell magyarázni. Egy harci űrhajó leírása, mit valami szerepjáték képességkártyája. Súlyosnak szánt kegyetlenkedés abszolút cél nélkül, de biztos meg kellene borzongani, amikor megnyomják a herék összepréselése-ikont a tableten. A fordítás - téglát szarnak, mert ugye ennek nincs magyar szólásmegfelelője, és a homokszemek úgy peregnek ki a ruhából, mint alvadt vércseppek egy repedt homokórából, hát hogyan máshogy.

Komolyan, ez egy Simmons?

Valaki nyugtasson meg, hogy van értelme folytatni.