Ugrás a tartalomhoz
ápr. 16. 2018.
Címkék: iras

novellát írok

Mindenki szuperhős lehet 15 percre - mondta egy híres ember.

Jó, nem pont így mondta, de az új novellám valami ilyesmiről szól, meg Magyarországról, erről az egész őrületről, ami zajlik körülöttünk már évek óta.

A zajt hallod meg először az Astoria felől, és kis időbe telik, mire rájössz, hogy emberek sikoltanak magas, éles hangon. Ellököd magad a furgon oldalától. Járókelőket látsz előrohanni a tér aluljáróiból; öregeket, fiatalokat, férfiakat és nőket. Néhányan elesnek, aztán felugranak és menekülnek tovább.

A szíved nagyot dobban. Tudod, hogy ez egy világvége, még mielőtt a füledet megütné valamiféle vastag, nyálkás hang. A lábad magától visz előre, a tér felé. A menekülők elszaladnak melletted két oldalt, vállak taszítják meg a vállad.

A metróban történik. A fölfelé rohanó emberek feje fölött, a tér összes aluljáró-kijáratából hajlékony, sápadt rózsaszín csápok tekerednek elő a szabadba.

Furcsán eltolódtak egyébként az arányok az elmúlt években - míg eredetileg inkább novellistának tartottam magam, nagyon rég nem fogtam rövid történetekbe, hogy minden erőmet a regényírásnak szentelhessem. Először hiányzott, aztán valahogy megszoktam, hogy ha jön is egy-egy ötlet, nem szövöm tovább, legfeljebb lefirkantom az ötletfájljaim közé. Majd egyszer, ha lesz időm, fogtam rá mindig.

Aztán amikor az Emelkedés e-book írásait válogattam össze, egyszerre sajnálni kezdtem, hogy elhanyagoltam ezt a műfajt. Nem is olyan rég érkezett egy felkérés is, úgyhogy ezt szerencsés csillagállásnak vettem (volna, ha hinnék az asztrológiában), és bár a kerekek kicsit rozsdásan indultak meg a fejemben, végül minden percét élveztem. 

Úgyhogy most megírok még egy novellát, mert evés közben jön meg az étvágy, és ez különösen igaz az írásmesterségre.