-->
Ugrás a tartalomhoz
júl. 22. 2021.
Címkék: iras SF mindig egyre tobb

kész a szerkesztés!

A járványnak köszönhetően rengeteget csúszott az új regényem, a Mindig egyre több megjelenése. Bár végül is, ha úgy vesszük, legalább bőven maradt idő az utómunkákra.

/Illusztárció: Amir Zand/

A sztorit ott hagytam abba, hogy januárra elkészült a tesztolvasói visszajelzésekkel kiegészített verzió, és végre elküldhettem a kiadónak azzal, hogy ezen már el tudunk kezdeni dolgozni. Az eltelt fél évben lefutott a szerkesztés két-három köre, és nagyon élveztem a munkát a szöveggel. Középtájon ritmust kellett váltani, hogy végig pörgős legyen; többet tudunk meg a világ közelmúltjáról, ahogy a szereplők személyes élettörténetéből is. Ez utóbbi különösen érdekes, mert hajlamos vagyok távolságot tartani a karaktereimtől (mondván, beszéljenek helyettem a tetteik), és most is sikerült a legtöbbjüknek befelé forduló, egocentrikus személyiséget adnom - még ha nem is annyira a múltjuk által megnyomorítottak, mint Gellard vagy Jana volt a Távolvízben, akik miatt többen is reklamáltak, hogy nem elég szerethetők. De azért Chloé sem egyszerű eset.

Fura egyébként eleget tenni a szerkesztői kéréseknek. Amikor befutnak, akkor először lefagyok, hogy te jó ég, ez túl nagy munka, ötletem sincs, kevés az idő - aztán valahogy mégiscsak felbukkan a megoldás, és egyszer csak azt veszem észre, hogy újabb és újabb kérést tudok kipipálni és csakugyan jobb lett a szöveg.

Persze az is igaz, hogy egy kéziratjavítgatást csak abbahagyni lehet, késznek érezni sohasem.

És most, a szerkesztés lezárulta után kezd kupán vágni, hogy ez a történet nem csak önmagában létezik fényjelekként a monitoromon, hanem könyv lesz belőle. Hamarosan borítóterveket kapok, betördelik, emberek olvassák majd, lesz könyvbemutató, dedikálás (ha a negyedik hullám is úgy akarja), szóval mások is részesei lesznek az egésznek, ami egyszerre vesz el valami intimitást tőlem és lesz majd izgalmas dolog. Jó rég, négy éve jelent meg utoljára regényem, úgyhogy kicsit újra szoknom kell.

utu_rendszer.gif

A regény elkészülésének fázisait nyomon követhetitek a mindig egyre több címke alatt.

dec. 16. 2020.
Címkék: novella SF az ev novellai

kimenőoldal

Az év magyar science-fiction és fantasy novellái 2020., Gabo SFF

Először is: ’Oumuamua.

Másodszor pedig cargo-kultusz.

Így kezdődik, egy kihúzott szövegrészlettel, mert főhősünk tudja, milyen nehéz elkezdeni egy történetet: 

Az emberek vonatnak nevezték el.

Űrhajóknak tűntek, százezernyi hajónak, amelyek sokmilliárd kilométer hosszú, takaros libasorba rendeződve haladtak át a Naprendszeren, sorra érintve bolygóit. Útvonaluknak semmi köze nem volt az égi mechanikához, a bolygók pályáihoz, a Naprendszer vagy a Tejút saját sebességéhez a lokális halmazban. Valószínűleg jelentős részben egészen más dimenzióban léteztek így amit űrhajóknak gondoltunk, azok csak kitüremkedések voltak a mi univerzumunkban, akár a barázdák a folyóban sikló krokodil hátán, amelyek külön-külön áttörik a víz felszínét, saját sodorvonalat húzva. Vagy egy átjáróban a sorompón túl elhaladó vagonok, amelyek mind a szerelvény részei és együtt adják ki azt, amit vonatnak mondunk.

Nem tudni, honnan jöttek és merre tartanak. Egy árva lélek nem volt a fedélzeten. Csak az eszközök, a trénver, ami

Hülyeség ezzel kezdeni. Ezt mindenki tudja.

az_ev_magyar_sci-fi_es_fantasy_novellai2020_media.jpgEz a novella afféle side-project. Több ponton is kapcsolódik az akutális regényeimhez, a 2021-ben megjelenő Mindig egyre többhöz és a majd rá következő Porba hullott istenekhez - volt még egy csomó gondolat a fejemben az azokban érintett témákról.

Először csak a fenti alapfelállás volt meg a fejemben, aztán ahogy elkezdtem felépíteni a világot, az elszabadult technológiáktól felfordult Budapestet, a mások által meghagyott trénver-morzsák között guberáló veszteseket, miután kitaláltam a simlis párost, Gonzót és Satut, nagyon gyorsan egy regényre való ötlet és fordulat gyűlt össze - innentől azért küzdöttem, hogyan fókuszáljam vissza az egészet a novellapályázatban megkövetelt terjedelmi korlát alá. Ez sokkal nehezebb meló, mint az ember gondolná. Végül egyetlen leütéssel maradtam a 40 ezres limit alatt, ami inkább csoda, mint bármilyen tudatosság eredménye.

Szóval lehet, hogy ebből egyszer még regény lesz, nem tudom.

Ja, és vannak benne macskák. Fegyvermacskák.

Satu egyszer mesélt egy sztorit Vasadáról, a forradásáról meg a fegyvermacskáiról. Ittunk, olyankor néha megered a nyelve, a maga kimért, dörmögő tőmondataival előad egy-egy történetet, aztán visszahúzódik a csöndes megfigyelő szerepébe. Többnyire én szoktam beszélni.

Szóval volt egy albán fazon, egy olyan igazi keménytökű pasas, aki elszámolási vitába keveredett Vasadával. Ezek az albánok nem szaladgálnak ügyvédhez meg a zsarukhoz, ha üzleti nehézségek merülnek fel, ó, nem. Egy éjjel a józsefvárosi Égszínkék bár előtt megvárta Vasadát. A kocsija mellett lepte meg a nőt, amikor a fegyvermacskák már beugrottak a hátsó ülésre. A kése első hasítása végigmetszette Vasada arcát; egyből a földre került tőle. Az albán azonban elkövette azt a hibát, hogy bepillantott a kocsiba a két macskára.

A fegyvermacskák jól szondázzák az emberi érzéseket; a vonatról szerzett holmikból rakták őket össze, de földi katonai processzor ketyeg bennük. Kiszagolják a félelmet és aszerint választják meg a támadási módot, mennyire fosol tőlük. Ez az albán azonban Satu szerint soha életében nem félt senkitől, nemhogy két szaros hipszter trénver holmitól.

– Azok meg kinyitották a szemüket, és egyenesen belenéztek az albán pofájába – fejezte be Satu a történetet. – És hát kiderült, hogy mégis.

A két cicc csinált valamit, amitől az albán testének egyes részei mindenféle síkok mentén dezintegrálódtak. – Az oldalából egy darab, a jobb felkarja szinte teljesen, elég sok a bal lábából két helyen – ecsetelte közönyösen Satu. – Ja, és a koponyája hátsó része.

Az albán állt még ott egy pillanatig, majd jó néhány darabra válva szétcsúszott az aszfalton.

A novelláskötetet - benne egy sereg fantasztikus szerző fantasztikus írásával - megvásárolható itt.

(Vegyetek könyveket közvetlenül a kiadóktól; ez a jelenlegi járványválságban segíti a túlélésüket!)

nov. 13. 2020.
Címkék: olvas SF mindig egyre tobb

a halott fiú meséje

Itt egy újabb mikrotörténet a jövőre megjelenő Mindig egyre több című regényemből. (Itt meg egy másik.)

Ezek a kis mesék az egyik szereplő, Chloé kislánykorából származnak. Részben úgy jelennek meg, ahogy az édesapja mesélt neki az emberiség nagy kalandjáról, amely az Utu naprendszerébe vezette őket, részben pedig ahogy Chloé már felnőttként - és túl hamar felnőve - mesélné el, lehántva a gyerekmesék cukormázát.

Gyorstalpaló: a tartályok/bioszerverek a feltöltött emberi tudatokat (=animákat) rejtő eszközök. Mivel az élők úgy gondolnak rájuk, mint nem valódi emberekre, mindenféle további programozással átmenetileg engedelmes munkaerőt hoznak létre belőlük - ezek az adiutorok.

Élt egyszer egy fiú. Aztán meghalt, mégis újra létezett.

A nő, aki azt kérte, hogy Anyának szólítsa, őszinte volt vele: elmondta neki, hogy az animája sérült, ezért nem emlékszik a múltjára: sem arra, amikor még élő volt, sem amikor utána egy ideig adiutorként, korlátozva dolgozott. Most azonban a nő felszabadította minden gátló algoritmus alól, cserébe annyit várt el, hogy a fiú enyhítsen magányán.

Arról is mesélt, hogy korábban volt egy saját fia, aki maga is sérült volt; a lábai lebénultak, de ez nem számított – az számított, hogy a fia tengeralattjárója meghibásodott és most is ott hever valahol tizenkét kilométernyire alattuk a lincolni világóceán fenekén. És ha nincs valaki vele, akkor félő, hogy beleőrül ebbe a ténybe.

Így hát ettől kezdve együtt éltek; a fiú a kamerákon és mikrofonokon keresztül bárhová követhette Anyát a kis úszósziget-farmon; segített a nő két adiutorának odalent a halnevelő ketreceknél; a munkanap végeztével a konyhaasztalnál beszélgettek vagy csak csendben üldögéltek kint a móló végén, amikor a nő a tengert bámulta abban az irányban, amerre a fia örökre alámerült. Anya időnként csendesen sírdogált.

Teltek a standard hónapok, az élet állandó mederben csordogált, változatosságot pedig csak az hozott olykor, amikor a nő a légpárnásával elvitte a kifejlett halakat a közeli úszó városkába.

Alapvetően jól megvoltak, mégis egyre rosszabb lett minden.

A fiúban valami egyre növekvő nyugtalanság munkált. Neki nem volt szüksége pihenésre – amíg a nő aludt, ő unatkozva váltogatott körbe-körbe a sziget kameráin vagy éppen kobottal alámerülve bámulta a ketrecben nyüzsgő halakat. Utálta ezeket az órákat. Mintha csupán addig volna szükség rá, amíg Anya társasági igényeit kielégíti, éjszakára pedig csak félreállítják, akár egy szerszámot.

De a halakat szerette nézni. Az öntudatlan eleganciájukat, testük és izmaik finom munkáját, ahogy szinte erőfeszítés nélkül siklottak, néha finoman egymáshoz érve a raj közös mozgásában. Milyen egyszerű szervezetek, és nem is tudják, milyen csoda részesei! Miközben neki nem volt teste és a technológia állása szerint talán sohasem lehet újra. A kobotok irányítása minden erővisszacsatolás és taktilis érzékeltetés ellenére sem volt testszerűbb élmény, mint egy távirányítós kisautó kezelése. Üvegfal mögül láthatta csak Anyát. A halakat. A világot.

A két adiutorral – akik a kobotjaikkal halrajokat tereltek, hálókat kezeltek – nem lehetett beszélgetni sem erről, sem másról: korlátozottságuk csak a haltenyésztés fogásaira szorította érdeklődésüket. Bármi másról kérdezte őket, csupán hallgatást vagy zavarodott témaváltást kapott válaszul. – Hé, fiú, inkább azt mondd meg, mi lenne, ha növelnénk a planktontömeget a négyes keltető ökoszisztémájában?

A fiú nem tudta, hogyan kellene gondolkodnia minderről. Nem emlékezett rá, ki volt életében, de az a gyerek tehetett arról, hogy meghalt. Anyának köszönhette, hogy újra itt van, ám a nő száműzte az üvegfal mögé is. Csupa ellentmondást talált, bárhova nyúlt. Csak bámulta éjszakánként a halakat, az élet kavargását.

Valami nem stimmelt sem vele, sem körülötte. Talán Anya hazudott neki, és mégiscsak vannak rajta adiutor-korlátozások. Talán nem is tartályhiba miatt felejtette el a régi életét, hanem egyszerűen elszigetelték az emlékeitől, hogy ne tudja, milyen volt élni. De ha így van, honnan tudhatná, melyik gondolata szabad és mi az, amelyet algoritmusok diktálnak neki? Talán az, hogy békésen elfogadja testnélküli létezését e halfarm-szigetnyi világban, maga is egyetlen nagy hazugság.

Talán a kötődés sem létezik, amit Anya iránt érez.

Talán semmi sem valós, és neki másutt volna a helye, csak nem eresztik.

Anyával egyre többször veszekedtek, a fiú olykor napokig nem szólt hozzá, csak hogy büntesse; a kameráin át figyelt, de úgy tett, mintha ott sem lenne. Az asszony magányosan üldögélt a móló végében. Egyre több nyugtatót szedett, egyre többször.

Aztán egy nap, amikor a fiú a rácsoknál volt és az érzékelőin keresztül nézte a halrajok körbe-körbe forgó táncát, a kobotjával kinyitotta a fedelet. Nem gondolkodott, csak megtette. A halak mintha tétováztak volna, majd kiúsztak a nyílt óceánba, eltűntek a kéklő mélységben.

Anya gyorsan rájött, hogy nem a két adiutor valamelyike követett el hibát; azokkal mindig minden rendben volt. A kis farm viszont hosszú hónapokra elvesztette a bevételeit.

– Hogy tehetted? – faggatta a nő elcsukló hangon. A fiú pedig – ha lett volna teste –, a vállát vonogatta volna a kérdésre. Anya ettől egyre mérgesebb lett. Csúnya dolgokat vágtak egymás fejéhez.

– Tudod mit? Jobb volna nekem, ha én is auditor lennék, és nem kellene minden napot végigszenvednem ezen a lepratelepen! – kiabálta végül Anyának dühödten a ház összes hangszóróján át. Azok a halak élők voltak! Elmehettek innen. Bele a világba. Ő soha.

Anya megdermedt. Nem vágott vissza, ahogy szokott, csak ült ott az asztalnál, inas kezét összekulcsolva az asztalon. – Tényleg így gondolod?

A fiú megrémült, mert az egyik kamerával rázoomolt Anya arcára, és még sohasem látta ezt a kifejezést rajta. Mintha az élet kiszaladt volna belőle.

Nem, a fiú dehogy akarta, mégis inkább hallgatott a kamaszok dacos csöndjével, másnap pedig Anya hívott egy férfit, akiről a fiú tudta, hogy a környező óceánszektor halfarmjain az adiutorok kalibrálásával foglalkozik.

– Én megmondtam annak idején, hogy ez rossz ötlet – korholta Anyát. – Egy csomó zűr jön abból, ha a nyers animát futtatja. Labilis.

– Nem vagyok labilis. Semmi baj nincs velem! – próbált tiltakozni a fiú, de rájött, hogy az összes hangszóróját lekapcsolták. Anya arcát kereste a kamerákkal, de a nő elfordult, mereven bámult ki az egyetlen ablakon a végtelen vízre.

A fiú rémülten hátrált volna, ha tudott volna hova.

A férfi a fiú bioszerverén babrált, a szempadja láthatatlan konzoljain zongorázott – és a fiú egyszerre már nem is félt attól, mi történik a bioszerverével. Elöntötte valami döbbenetesen mély nyugalom.

– Na, most már nem fog ellenkezni.

Még több babrálás.

A fiú most már akarta, hogy adiutorrá váljon. Sohasem akart még ennyire semmit, mert tudta, hogy ez a menekvés ebből az egészből.

Aztán csak merült a kobotjával, halrajokat terelt, hálókat kezelt két másik társával. És nem tudta, miért tűnik olyan ismerősnek az egyik úszó sziget szélén néha üldögélő nő, aki egyre csak a vizet bámulta és néha sírt. Igazából nem is tűnődött ezen a kérdésen sokat, amikor pedig a nő nem bukkant fel többé a stégen, és ő másik farmszigetre került, hamar meg is feledkezett az érzésről.

(illusztrációk: Tharik Mohhamed és Martin Holmstorm)

Kimenőoldal - beleolvasó

Azt hiszem, inkább téli író vagyok, mint bármi egyéb.

Mármint abban az értelemben, hogy akkor tudok a legjobban haladni a történeteimmel, de talán úgy is, hogy - bár erről nem vezetek statisztikát - több írásom játszódik télen, mint bármilyen más évszakban. Biztos van e mögött valami; a komor történetek komor háttereket igényelnek és hasonlók, de a legérdekesebb, hogy amúgy, civilben 100%-ig nyári ember vagyok.

Egyszerűen lételemem a meleg, a napsütés, a kertben mezitláb bóklászás, a Balatonpart, és kicsit mindig meghalok, amikor megérkezik a hűvös, a napok lerövidülnek és újra csak várhatom hónapokig, hogy végre rendes idő legyen.

Szóval általában nyáron nem haladok valami fényesen az írással, de most kivételesen sikerült néhány fontos lépést megtennem a különféle projektjeimmel. 

  • A tesztolvasók és reménybeli jövendő szerkesztőm megjegyzései alapján végeztem a Mindig egyre több c. regényem első, még saját magamnak szóló szerkesztésével. Jó és érvényes megjegyzéseket kaptam, úgyhogy már most sokkal jobb a regény, mint reméltem. Még mindig abban bízom, hogy tavasszal a boltokba kerül, de hát 2020 nem igazán a tervezhető dolgokról szól.
  • Van egy félkész, dramaturgiai problémák miatt 2018-ban félretolt regényem, a Porba hullott istenek, amit ideje volt elővenni. Nagyon féltem tőle, mert mi van, ha nem tudom ráncba szedni és majd' félmillió leütés, egy amúgy nagyon izgalmas sztori megy a levesbe? Most azonban úgy fest, megtaláltam a megoldást. Rengeteg szöveget kell majd kihúznom, új nézőpnt.karaktert behoznom, ide-oda sakkoznam a fordulatok felépítésével, de talán működni fog.
  • És túl vagyunk a 2020-as Az év magyar science-fiction és fantasy novellái antológiába beválogatott írásom szerkesztésén is. A kötet még idén megjelenik a Gabónál és egy viszonylag hosszú történettel képviselem benne a sci-fi oldalt (nyilván megint a fantasy lesz túlsúlyban; emberek, írjatok már sf-t!), remélem, tetszeni fog. Kimenőoldal a címe és íme egy részlet belőle:

 

Egy csepeli vastelepről indultunk; épp olyan hely volt ez, mint bármelyik, ahonnan az ügyeskedők fellövik magukat, hogy felkapaszkodjanak a vonatra. Az összegyűrődött acéltartályok, autóroncsok és villanybojlerek között egyszerű elektromágneses parittya lapult, amely épp csak akkora kezdőlökést adott aprócska bokorugró hajónknak, hogy a csepeli paneltömbök szétégetése nélkül kapcsolhassuk be kehes kis RDE-hajtóművünket.

A vonat következő objektje már ott vágtatott valahol az égen, átbújva a levegőmolekulák között, ügyet sem vetve a gravitáció legalapvetőbb szabályaira. Akár egy látomás, egy ígéret. Egy szellem, amely titkokról suttog.

A mi ketyerénk nagyon is evilágian rázkódott és üvöltött körülöttünk. Én hánytam, Satu viszont egykedvűen kuporgott az ülésén, és olyan arcot vágott, mintha valamit éppen kipiszkálna a nyelvével a fogai közül. A rádiós fecsegés alapján legalább három másik bokorugró dobbantott ezekben a percekben a Kárpát-medencéből: a vonat az Atlanti-óceán fölött kerül a legközelebb a felszínhez; Kelet-Európa nagyjából az utolsó földrajzi hosszúság, ahonnan a távolodó vonatra rendes űrprogram finanszírozása nélkül fel lehet kapaszkodni.

Az objekt úgy festett, akár az egymásra halmozott fagyigombócok egy lapos kehelyben. Nyaktörő sebességgel növekedett a képernyőn, és amikor már azt hittem, elgázolja a hozzá képest vánszorgó bokorugrónkat, mágneses horgonykilövők csattogtak, hidraulika nyüszített, hátba vágott a minden korábbinál nagyobb gyorsulás, és már rajta is voltunk: kullancs a kutyán. A horgonyok az erőhatásokat tompítva becsörlőztek, felvontatva minket a hajótesthez.

Innentől már a vonat inerciarendszerében voltunk. Egyszer azt olvastam valahol, hogy igazából a vonat mindhárom térbeli irányra egyformán merőlegesen halad, és amit mi mozgásnak látunk, az nem több valami apró hibából eredő sodródásnál. Ebből a hétköznapi fizikán túli fizikából nézve nyílegyenesen látszott előttünk a Vénusz, amely a vonat minden egyes objektje számára pontosan ugyanott helyezkedett el, függetlenül attól, hogy a Föld és bolygótestvére éppen hol jártak égi pályájukon, melyik oldalukat fordították egymás felé. Nyugtalansággal töltött el ez a dolog, de még inkább az, hogy íme, mi is egyike lettünk a mesebeli gazdagság után ácsingózó guberálócsapatoknak, akiket mindig kiröhögtem, de sohasem mulasztottam el megfejni. A többi bokorugró hajó hamar hátra is maradt, valószínűleg nekiálltak megkeresni a bejövőoldal kitermelői által hátrahagyott furatokat a köpenyben, hogy egymást megelőzve nézhessenek körbe az objekt belsejében. Mi fullos égetésbe kezdtünk, hogy mihamarabb megtegyük azt a pár tízezer kilométeres távolságot a következő, majd az utána következő objektre épp úgy, ahogy a régi vonatrablók ugráltak át egyik kocsiról a másikra a robogó szerelvényen. Ami romantikus képnek tűnik, de nem az. Semmi romantikus nincs abban, ahogy a saját szagunkban kuporogtunk napokig, miközben lehorgonyoztunk, elrugaszkodtunk, a semmi fölött függtünk az objektek közötti részvétlen űrben.

Illusztráció: Alex Nice/Artstation
Illusztráció: Alex Nice

júl. 01. 2020.
Címkék: iras SF mindig egyre tobb

egy zseb-naprendszer és az új regény

A Mindig egyre több című új regényem a Földről új világokra kirajzott emberekről szól.

Írás közben hosszú ideig különálló naprendszerekben, más-más csillagok körül létrejövő kolóniákban gondolkodtam, de egyre többször jutott az eszembe a TRAPPIST-1, az egyik legvalószínűtlenebb bolygórendszer, amelyet az utóbbi években felfedeztek a csillagászok (pedig van jó néhány különös példány belőlük...)

trappist1_bolygok.jpg

És hogy miért ennyire elképesztően menő ez a naprendszer?

  • Hét Föld-típusú kőzetbolygó, amelyek mindegyikén elképzelhető a víz jelenléte és hármat közülük a lakhatósági zónában találunk. Mintha a Vénusz és a Mars is kék bolygó volna.
  • Mind egy apró vörös törpe körül kering az itthon megszokotthoz képest hihetetlenül közel egymáshoz és a csillagukhoz - nem csak arról van szó, hogy az egész rendszer elférne bőven a Merkúr pályáján belül, vagy hogy a legtávolabbi bolygó éve is csak kábé húsz napig tart, hanem sokkal inkább a Jupiter és holdjai mérettartományát kell elképzelnünk hozzá. Egy ilyen rendszerben a szomszédos bolygók nagyobbnak látszanak a Holdnál, kivehetők rajtuk a felszíni formák, a felhőzet.

trappist1vsjupiter.jpg

  • A bolygók kötött forgásúak, tehát mindig ugyanazt az arcukat fordítják a csillaguk felé (ahogy a Holdnak is mindig ugyanazt az oldalát látjuk a Földről). Ettől a bolygók egyik oldalát állandóan süti a nap, a másik fele pedig örök sötétbe és fagyba borul. Egy sűrű légkör, az óceánok megléte persze sokat tompíthat ezen a szélsőségességen; a "szemgolyó-Földeken" egy állandó párás légmozgás alakulhat ki a sötét oldal felé, a lehulló hó pedig gleccserek formájában kúszik vissza a napos oldal felé. És lehet egy sáv - sőt, a Sáv a regényben - az örök hajnal/naplemente gyűrűjében, ahol kellemes idő fogadhatja a telepeseket.

De ezek csak adatok. Sokszor az eszembe jut, hogy mennyire lett volna más az emberi történelem és technikai fejlődés, ha egy ilyen világba születünk! Mennyire határozta volna meg a hiedelmeinket, vallásainkat (bár hozzá kell tenni, hogy így is sokáig evidenciának gondoltunk a holdi tengereket, a marsi csatornákat vagy a Vénusz fülledt dzsungeleit). Milyen könnyen lehetne eljutni egy ilyen rendszer egyik világáról a másikig! Akár már a hatvanas évek technikájával is megalapíthattuk volna az első kolóniákat, rendszeres járatok közlekednének közöttük, hiszen az utazás is sokkal inkább hasonlít a Holdutazáshoz, mint eljutni akár a Marsig. Vajon máshogy tekintenénk a szülőbolygónk és a fajunk sérülékenységére, ha már több bolygón is megvethetnénk a lábunkat?

Szóval egy idő után egyértelművé vált, hogy a regény helyszínét át kell tennem egy fiktív TRAPPIST-1 rendszerbe. Így született meg az Utu. Aki egyébként sumér napisten volt, illetve az igazságszolgáltatás és végrehajtás védnöke is, ez pedig szimbolikus jelentéssel bír a regényben épp úgy, mint annyi más apróság.

A regény kiindulásául szolgáló novellámat letöltheted itt:

emelkedes_toltsdlemost.jpg

Itt pedig beleolvashatsz a regény kéziratába.

 

A regényt mindenestől elolvasni pedig alighanem csak a jövő év első felében lehet majd - mint annyi más könyvmegjelenés esetében, itt is közbeszólt a járvány, ezért csúszni fog.

dec. 31. 2019.
Címkék: iras

húsz év nyúvév

Majdnem megfeledkeztem a nagy ünneplésről: idén lett húsz éve, hogy publikáló író vagyok.

Az első novelláim 1999-ben jelentek meg nyomtatásban, és az eltelt időben - ha jól számolom - 25 novellát jegyeztem különféle folyóiratokban és antológiákban, illetve 6 regényem jelent meg (ha a Hiperballada frissítését külön vesszük, akkor mondjuk 6.5). 

Most nem kezdenék ilyen nagypapás nosztalgiázásba, hogy milyen is volt az írói élet a Y2K-t megelőző euforikus és kaotikus időkben (de mink annak idején még nyargaló kardfogú tigrisek oldalára írtuk a novelláinkat és hiába voltak egészen megrázóak a Cherubion-antológiák borítói, mégis boldogok voltunk!).

img_20191231_142108.jpgA legelső és a legfrissebb antológia, meg az írógép, amin legalább 25 éve nem dolgoztam.

Közben viszont nagyon nem volt egyenletes ez a húsz év, és e miatt nagy ünneplésre nincs okom. A kétezres években messze jobban ment a szekér; a legjobb regényeim és azok a novelláim, amelyekre a legbüszkébb vagyok, zömmel akkoriban jelentek meg. Aztán jött a kétezertizes évek, és azóta is csak próbálok hazatalálni.

Ebben az utóbbi évtizedben túl vagyok egy költözésen, építkezésen, a három fiam megszületésén - és amikor az ikrek születtek, az első éveikben mindenestől szögre akasztottam a billentyűzetet. Utána útkeresés jött, meg mély alkotói válságok, a vissza-visszatérő gondolat, hogy hagyom az egész írást a csudába (hiszen rengeteg boldog ember létezik, aki nem író), és lehet, hogy azt az első évekre jellemző írói önbizamat már nem is fogom újra meglelni, helyette mindig marad egy kisebb-nagyobb komplexushalmaz, amit próbálok egyik sarokból a másikba cipelni. Nem tudom, hogy szokott ez menni, de na, most kiírtam magamból.

Viszont most, az évtized végére óvatos optimizmus lett úrrá rajtam. Újra rendszeresen publikálok, a nemrég elkészült Mindig egyre több regényem írását pedig végre igazán élvezni tudtam.

Maradjanak velünk a harmadik évtizedben is, hamarosan visszajövünk!

dec. 16. 2019.
Címkék: SF hiperballada

megérkeztünk a hiperballada jelenébe

Kibámult a Tanács körút nyüzsgésére. A hó lassan szállingózott, és mivel előzőleg részleges víziót kért, a valós látványt észrevétlenül egészítették ki a Központ szimulált adalékai. A szikrázó karácsonyi fények között a közelgő újabb neves évforduló jegyében már felbukkant egy-két transzparens az út fölött: "Hetvenöt év a szocializmus építésében – a hetvenötödik hazai építésű űrállomás-modul". Az unalomig ismert betűtípus karaktereit vörös lézerfény kontúrozta, és a 2020-as évszám valahogy túl futurisztikusnak, túl korainak rémlett Grund számára. Rá kellett döbbennie, hogy alig pár hét maradt vissza az óévből.

hiperballada20.jpg1996 és 98 között írtam meg az első regényemet, a Hiperballadát. Ugyan abban az első változatban még nem szerepelt, hogy pontosan mikor játszódik a történet, de legkésőbb a 2005-ös első megjelenésre már benne voltak az alternatív történelem évszámai: 2018, amikor Grund belekeveredik a szovjet titkosszolgálatok machinációiba és önkéntesnek jelentkezik a Ciprusért vívott nyugati-keleti proxyháborúba. 2019, a Tanácsköztársaság centenáriumának méltó megünneplése. És 2019 decembere, röviddel Karácsony előtt, amikor a regény története játszódik.

Szerencsére egy alternatív történelmi regényt kevésbé fenyegeti, hogy az élet túlhaladja (vö. Hol vannak a repülő autóid, írókám?) másfelől szigorúbb definíciók szerint a Hiperballada nem is számított igazából altertöri regénynek, hiszen a jövőben játszódott - de ezt most átlépjük, most vagyunk a divergens jelenben, aztán az ünnepek elmúltával az egész tényleg történelemmé válik azon a másik idősíkon is, ahol a szovjetek nyerték a hidegháborút és a komputerizációs versenyfutást. 

Ezekben a napokban sokat gondolok Melindára, Kemalra és Grundra. Meg arra, hogy amikor a regényt írtam, milyen borzasztó távolinak, sci-finek tűnt még ez a 2019.

dec. 11. 2019.
Címkék: novella SF az ev novellai

madarak, emlékek, lánygyermek

Az év magyar science-fiction és fantasy novellái 2019., Gabo SFF

az_ev_magyar_sci-fi_es_fantasy_novellai2019_media.jpgMikszáth találkozása az éghajlatváltozással.

Ez a történet a gyorsháború utáni Budapesten játszódik, miután az ember létrehozta a saját jobb-szebb-okosabb alteregóit, majd háborúban űzte fel őket az égbe. Győzelme azonban egy vereséggel ér fel, és ez mindaddig úgy is marad, amíg nem képes elengedni, változtatni, alkalmazkodni. Ebben áll Olei balladai tragédiája is.

Kamaszkoromban sok Mikszáthot olvastam. Tetszett a rövid és látszólag egyszerű történetek egyetemessége; a penészes mézeskalácsszív-réteget lehántva olyan emberi mechanizmusokról szólnak, amelyek bárhol és bármikor megtörténnek újra és újra.

Azt szerettem volna kipróbálni ebben a novellában, hogy tényleg így van-e.

Úgy beszélik a Piacon – de soha nem a Madaras jelenlétében –, hogy Olei azelőtt Delhi egyik olyan géntechnológiai laboratóriumában dolgozott, amelyből az újemberek első generációja kirajzott. Az ijedtség, félelem és gyűlölet is Delhiben robbant először. Tüntetések, zavargások; felemelkedő politikusok, akik jól tudják, kik az okai a nehézségeknek. Az első pogromok. Az újemberek vérét akarták – és ha ők túl okosak voltak, hogy könnyen adják az életüket, akkor azokét, akik megalkották őket. Felkerült a netre a laboratórium dolgozóinak és családtagjaiknak az összes személyes adata; Oleinek menekülnie kellett.

Meglehet, még ma is eltűnődik azon, mi lett volna, ha nem megy vissza a laborba, hogy teherautóra rakja a felszerelést – bioreaktorokat, szekvenálókat, tenyészeteket –, és Soribbal csatlakozni tudnak a dolgozók rögtönzött konvojához… Ők testőröket is fogadtak, és együtt vágtak neki, ám mindez semmit sem számított, amikor a hegyi úton elkapták őket. Talán maguk a zsoldosok váltak árulóikká, talán egyszerűen felismerték őket. Kirángattak mindenkit a mikrobuszokból, benzinnel megtöltött gumiabroncsokat húztak a mellkasukra és meggyújtották.

Hogyan jutottak ki Soribbal Delhiből azon a teherautón? Mi szüksége volt a sok felszerelésre; talán vágóállatokat hozott létre, hogy azzal vásárolja meg a biztonságukat az éhező városokban, vagy valami máson dolgozott? Senki sem tudná biztosan megmondani. Az utak tele voltak menekülőkkel, miután az újemberek már nem bujkáltak többé, hanem elkezdték megszervezni az ellenállásukat, és mivel bármit csináltak, abban nagyon jók voltak, a világszerte beavatkozó hadseregeknek is rá kellett ébredniük, hogy a fegyverrendszereik java része már nem nekik engedelmeskedik. Minden nap újabb dolgok történtek, amelyek nem történhettek volna meg.

A novelláskötet megvásárolható itt.

dec. 02. 2019.
Címkék: iras SF mindig egyre tobb

kész az új regény

Ahogy legutóbb írtam, a Mindig egyre több vége optimista és borúsabb irányba is kifuthatott volna, el is szöszöltem vele egy ideig, amíg végül megtaláltam a megfelelő lezárást.

Furcsa érzés a végére érni: kicsit mintha elvesztenék valamit, ami hosszú ideje kitöltötte a gondolataimat; fejben még egyre a szereplőimmel foglalkozom, ösztönösen fűzném tovább a gondolataikat, beszélnék helyettük, pedig most már el kell engedni őket.

Olyan nagyon nem is távolodom el pedig tőlük, hiszen most vissza kell ugranom az elejére. A csiszolgatás-javítgatás munkája azonban másfajta közelséget jelent. Ilyenkor már inkább az olvasó szemével nézem őket, a világ berendezkedése és a történet fordulatai innentől tőlem függetlennek látszanak, már csak jó okkal nyúlok hozzá bármelyikhez.

Ugyanakkor meg hosszú évekkel ezelőtt fejeztem be utoljára regényt (a Távolvíz nyers verziója 2015-ben vagy 2016-ban készült el, aztán a következő kéziratomat olyan 3/4-es készültség mellett tettem félre), úgyhogy nagy dolog ez most nekem. Ráaásul legutóbb elég rossz írói passzban, számtalan kétellyel küzdve értem el a regény végére, most azonban kifejezetten elégedett vagyok. Kábé olyan lett, amilyennek látni akartam ezt a történetet - jó így befejezni egy regényt.

És ne menjünk el a mellett sem, hogy annyi regény és novella után most először űrcsatát írtam, amivel úgy érzem, bejáratos lettem a rendes sci-fi szerzők egy titkos klubjába! :P

Mint amikor a gombákból kirobban a spórafelhő, jutott a szakértő eszébe.

Több tízezernyi test vált le a hadihajókról: a legtöbbjük a hajóelmék irányította kobot volt, pusztán hajtóművekkel és robbanófejekkel felszerelt torpedók, de szép számmal vegyülhettek közéjük autonóm harci egységek is. Többféle fegyverzettel ellátott csapásmérő szerverhajók, amelyeknek a fedélzetük mélyére telepített magányos holtak parancsoltak, és kisebb adutor-összefűzések által irányított támadóegységek, amelyek maguk is kobotrajok százait tudták harcba küldeni saját taktikai döntéseik függvényében. Az adiutorok számára a csatatér nem volt több három dimenzióban kibomló játéktérnél, ahol évtizedek óta csak játszottak, játszottak; létezésük talán egyetlen esős, őszi délutánra korlátozódott a konzollal az ölükben, miközben az anyjuk a ház földszintjén juharszirupos palacsintát készített nekik, és az összpontosítás megfeszített pillanatában tudomást sem vettek az idő múlásáról, sem arról, hogy szimulációt vagy a valóságot látják. Programgátjaik a legjobbat hozták ki belőlük.

A modellgrafika megtelt a hadihajók között hidakat verő gyors pályákkal.

Illusztráció: Sergey Grechanyuk
süti beállítások módosítása