Ugrás a tartalomhoz
ápr. 24. 2018.
Címkék: armany zsoldos dij

már megint a zsoldos-díj

Idén kicsit csavartak a jelölési szabályokon, így már bárki jelölhet egy-egy művet, ha a köteles példányokat átadja a zsűrinek. 

A nevezések mellé a nevezőnek gondoskodnia kell a nevezett műből 5 köteles példányról. (5 nyomtatott, vagy 3 nyomtatott és 2 elektronikus formátumban. A nevezett művek nyomtatott formátumát sokszorosítási technikával is elfogadjuk, amennyiben az bizonyíthatóan megegyezik a megjelent művel.)

idézet a kiírásból

Plusz a szerző vagy a kiadója most már deklaráltan nem léphet vissza a jelöltségtől.

Fogalmam sincs, ki volt a jó szándékú olvasó, aki a Távolvizet jelölte, de ez úton is kérném, hogy legalább ő vonja vissza a jelölést, ha ez lehetséges. Akkor is, ha az Avana berkeiben ül a jó szándékú olvasó.

Aki ismer, az tudja, hogy több írótársammal együtt évek óta következetesen visszavontam a művem jelölését, és ennek üzenetértéket szántam. Bár láthatóan megvagyunk nélküle, azért persze én is szeretném, ha lenne egy igazán nívós sf-díj. Olyan, ahol például valamennyi zsűritag szakmai kvalitása pontosan látható, mert rendszeresen publikálnak könyvekről, trendekről, szakmai kérdésekről - azaz részei a hazai közéletnek, és nem csupán annyi látszik belőlük, hogy évente egyszer kiszórnak egy halom 8-9-10 pontos értékelést a mezőnyben. Meg még egy csomó dolgot szeretnék, de ez lényegtelen, nem az én feladatom megvalósítani őket (mielőtt még!).

Nem gondolom, hogy a díj szakmai elfogadottságát kifejezetten növeli, ha szerzőket, kiadókat akaratuk ellenére vonnak be ebbe a játékba. És ez akkor is így van, ha amúgy egy piacra került* művet úgy értékel, rangsorol, díjaz bárki, ahogy akar. Konszenzust, tekintélyt nem lehet erőszakkal kivívni.

* Ja igen, piac: amikor szkennelt/fénymásolt példányokat olvas a zsűri, az pont öt kötet eladásával rövidíti meg a kiadót és a szerzőt. Nem beszélve a szerzői jogok ingoványos talajáról.

Ezt lehet most ünnepelni.

ápr. 16. 2018.
Címkék: iras

novellát írok

Mindenki szuperhős lehet 15 percre - mondta egy híres ember.

Jó, nem pont így mondta, de az új novellám valami ilyesmiről szól, meg Magyarországról, erről az egész őrületről, ami zajlik körülöttünk már évek óta.

A zajt hallod meg először az Astoria felől, és kis időbe telik, mire rájössz, hogy emberek sikoltanak magas, éles hangon. Ellököd magad a furgon oldalától. Járókelőket látsz előrohanni a tér aluljáróiból; öregeket, fiatalokat, férfiakat és nőket. Néhányan elesnek, aztán felugranak és menekülnek tovább.

A szíved nagyot dobban. Tudod, hogy ez egy világvége, még mielőtt a füledet megütné valamiféle vastag, nyálkás hang. A lábad magától visz előre, a tér felé. A menekülők elszaladnak melletted két oldalt, vállak taszítják meg a vállad.

A metróban történik. A fölfelé rohanó emberek feje fölött, a tér összes aluljáró-kijáratából hajlékony, sápadt rózsaszín csápok tekerednek elő a szabadba.

Furcsán eltolódtak egyébként az arányok az elmúlt években - míg eredetileg inkább novellistának tartottam magam, nagyon rég nem fogtam rövid történetekbe, hogy minden erőmet a regényírásnak szentelhessem. Először hiányzott, aztán valahogy megszoktam, hogy ha jön is egy-egy ötlet, nem szövöm tovább, legfeljebb lefirkantom az ötletfájljaim közé. Majd egyszer, ha lesz időm, fogtam rá mindig.

Aztán amikor az Emelkedés e-book írásait válogattam össze, egyszerre sajnálni kezdtem, hogy elhanyagoltam ezt a műfajt. Nem is olyan rég érkezett egy felkérés is, úgyhogy ezt szerencsés csillagállásnak vettem (volna, ha hinnék az asztrológiában), és bár a kerekek kicsit rozsdásan indultak meg a fejemben, végül minden percét élveztem. 

Úgyhogy most megírok még egy novellát, mert evés közben jön meg az étvágy, és ez különösen igaz az írásmesterségre.

 

már. 26. 2018.
Címkék: iras porba hullott istenek

cargo-kultusz az új regényben

A cargo- avagy a rakománykultusz az egyik kedvenc antropológiai témám. Valószínűleg azért, mert könnyű belelátni egy kis sci-fit: a vallásos hiedelmek a megérkező idegenek messze fejlettebb technológiájához kötődnek és azokat próbálják recsegve-ropogva beilleszteni egy természeti nép világképébe.

A legismertebb rakománykultusz a '40-es években, Új-Hebridákon (ma Vanuatu) alakult ki. Az elszigeteltségben élő törzsek akkor találkoztak először idegenekkel, amikor előbb a japánok, majd az amerikaiak alapítottak katonai támaszpontot a szigeteken. A bennszülöttek nagyon gyorsan alárendelt szerepbe kényszerültek, de közben el is hűltek a betolakodók gazdagságán és csodáin: fém eszközök, ruhák, konzervek, rádió... Hatalmas hajók és repülőgépek, amelyek újra és újra javak hegyeit ontották ki gyomrukból. A helyiek fel nem foghatták, hogyan ajándékozhatnak az istenek ennyi mesés dolgot ezeknek a fura fehér idegeneknek, akik pedig látszólag semmit nem csinálnak, csak masírozgatnak fel-alá és pusmognak a rádióikba. Ezzel szemben az ő életük egyre nehezebbé vált, minden régi érték megkérdőjeleződött, földjeiket elvették, fillérekért dolgozhattak az amerikaiaknak, mégsem tudták a töredékét sem megszerezni ennek a nagy gazdagságnak. Hozzájuk sohasem érkeztek rakománnyal megrakott repülők.

Így aztán elkezdték utánozni az amerikaiak varázspraktikáit: az egyenruhákat, a masírozást; kifutópályát és stilizált repülőt építettek fából és levélből, hogy magukhoz csalogassák az istenek ajándékait.

Mindez legalább annyira hangzik viccesen, mint amennyire borzasztóan szívbemarkoló: mennyi küszködés, bizakodás és igyekezet, mégis totálisan haszontalan! Annyira nem hagyott nyugodni, hogy muszáj volt foglalkoznom vele az új regényemben.

Így született meg Sigi nemzetsége, akik egy fagyos, zord világon élnek, mindennapjaikra pedig a fölöttük lebegő óriási, titokzatos űrhajó vet árnyékot. Figyelik az űrhajó által a felszínre küldött biomechanikus teremtmények titokzatos tevékenységeit, begyűjtik a hajó ajándékait, hallgatják a hangját, amely a fejükben jelenik meg és szentül hiszik: ha megértik az üzenetet, ha elég okosakká válnak, akkor az űrhajó Legénységéül fogadja őket és elviszi egy gazdag, meleg világba.

Közben pedig azon tűnődöm: vajon mi, okos és fejlett első világbeli emberek is létrehoznánk a magunk rakománykultuszait, ha megjelenne a világűrből egy felfoghatatlanul fejlett értelem?

A Porba hullott istenek cím alatt készülő regényembe itt tudtok beleolvasni.