Ugrás a tartalomhoz
ápr. 16. 2018.
Címkék: iras

novellát írok

Mindenki szuperhős lehet 15 percre - mondta egy híres ember.

Jó, nem pont így mondta, de az új novellám valami ilyesmiről szól, meg Magyarországról, erről az egész őrületről, ami zajlik körülöttünk már évek óta.

A zajt hallod meg először az Astoria felől, és kis időbe telik, mire rájössz, hogy emberek sikoltanak magas, éles hangon. Ellököd magad a furgon oldalától. Járókelőket látsz előrohanni a tér aluljáróiból; öregeket, fiatalokat, férfiakat és nőket. Néhányan elesnek, aztán felugranak és menekülnek tovább.

A szíved nagyot dobban. Tudod, hogy ez egy világvége, még mielőtt a füledet megütné valamiféle vastag, nyálkás hang. A lábad magától visz előre, a tér felé. A menekülők elszaladnak melletted két oldalt, vállak taszítják meg a vállad.

A metróban történik. A fölfelé rohanó emberek feje fölött, a tér összes aluljáró-kijáratából hajlékony, sápadt rózsaszín csápok tekerednek elő a szabadba.

Furcsán eltolódtak egyébként az arányok az elmúlt években - míg eredetileg inkább novellistának tartottam magam, nagyon rég nem fogtam rövid történetekbe, hogy minden erőmet a regényírásnak szentelhessem. Először hiányzott, aztán valahogy megszoktam, hogy ha jön is egy-egy ötlet, nem szövöm tovább, legfeljebb lefirkantom az ötletfájljaim közé. Majd egyszer, ha lesz időm, fogtam rá mindig.

Aztán amikor az Emelkedés e-book írásait válogattam össze, egyszerre sajnálni kezdtem, hogy elhanyagoltam ezt a műfajt. Nem is olyan rég érkezett egy felkérés is, úgyhogy ezt szerencsés csillagállásnak vettem (volna, ha hinnék az asztrológiában), és bár a kerekek kicsit rozsdásan indultak meg a fejemben, végül minden percét élveztem. 

Úgyhogy most megírok még egy novellát, mert evés közben jön meg az étvágy, és ez különösen igaz az írásmesterségre.

 

már. 26. 2018.
Címkék: iras porba hullott istenek

cargo-kultusz az új regényben

A cargo- avagy a rakománykultusz az egyik kedvenc antropológiai témám. Valószínűleg azért, mert könnyű belelátni egy kis sci-fit: a vallásos hiedelmek a megérkező idegenek messze fejlettebb technológiájához kötődnek és azokat próbálják recsegve-ropogva beilleszteni egy természeti nép világképébe.

A legismertebb rakománykultusz a '40-es években, Új-Hebridákon (ma Vanuatu) alakult ki. Az elszigeteltségben élő törzsek akkor találkoztak először idegenekkel, amikor előbb a japánok, majd az amerikaiak alapítottak katonai támaszpontot a szigeteken. A bennszülöttek nagyon gyorsan alárendelt szerepbe kényszerültek, de közben el is hűltek a betolakodók gazdagságán és csodáin: fém eszközök, ruhák, konzervek, rádió... Hatalmas hajók és repülőgépek, amelyek újra és újra javak hegyeit ontották ki gyomrukból. A helyiek fel nem foghatták, hogyan ajándékozhatnak az istenek ennyi mesés dolgot ezeknek a fura fehér idegeneknek, akik pedig látszólag semmit nem csinálnak, csak masírozgatnak fel-alá és pusmognak a rádióikba. Ezzel szemben az ő életük egyre nehezebbé vált, minden régi érték megkérdőjeleződött, földjeiket elvették, fillérekért dolgozhattak az amerikaiaknak, mégsem tudták a töredékét sem megszerezni ennek a nagy gazdagságnak. Hozzájuk sohasem érkeztek rakománnyal megrakott repülők.

Így aztán elkezdték utánozni az amerikaiak varázspraktikáit: az egyenruhákat, a masírozást; kifutópályát és stilizált repülőt építettek fából és levélből, hogy magukhoz csalogassák az istenek ajándékait.

Mindez legalább annyira hangzik viccesen, mint amennyire borzasztóan szívbemarkoló: mennyi küszködés, bizakodás és igyekezet, mégis totálisan haszontalan! Annyira nem hagyott nyugodni, hogy muszáj volt foglalkoznom vele az új regényemben.

Így született meg Sigi nemzetsége, akik egy fagyos, zord világon élnek, mindennapjaikra pedig a fölöttük lebegő óriási, titokzatos űrhajó vet árnyékot. Figyelik az űrhajó által a felszínre küldött biomechanikus teremtmények titokzatos tevékenységeit, begyűjtik a hajó ajándékait, hallgatják a hangját, amely a fejükben jelenik meg és szentül hiszik: ha megértik az üzenetet, ha elég okosakká válnak, akkor az űrhajó Legénységéül fogadja őket és elviszi egy gazdag, meleg világba.

Közben pedig azon tűnődöm: vajon mi, okos és fejlett első világbeli emberek is létrehoznánk a magunk rakománykultuszait, ha megjelenne a világűrből egy felfoghatatlanul fejlett értelem?

A Porba hullott istenek cím alatt készülő regényembe itt tudtok beleolvasni.

feb. 27. 2018.
Címkék: olvas távolvíz

hullámkarcolók, füzértelepek és mélyállomások...

A Távolvízben hemzsegnek a különféle tengeri életformához tartozó épület- és településtípusok. Igyekeztem  funkciók szerint eltérő konstrukciókat bemutatni velük, és közben érzékeltetni valamiféle technológiai-filozófiai fejlődést is, ahogy a partvidékek - a közelvizek, ugye - egyszerű platformépítészete a nyílt óceánok és a mind nagyobb mélységek felé haladva egyre távolodik attól, amit ma megszokott életformának gondolunk*.

Ezek egy részét én találtam ki, de nyilván hatottak rám az itt-ott olvasottak is, hiszen az építészek már a jelenünkben is eleresztik olykor a fantáziájukat. Végül is elég a térképekre nézni: a bolygó kétharmada csak arra vár, hogy belakjuk (és ha már tiszta lappal indulnánk, akkor miért ne tegyük fenntartható megoldásokkal?)!

És persze jól jönnek majd ezek a tervek, ha megérkeznek a kreák... :)

Plastic Fish Tower

Aequorea

Orta Blu 

Ocean Spiral

Water Discus Hotel

(válogatás: ARCHatlas)

* Azt hiszem, a regényben említett közösségek közül ebben azok mentek a legmesszebb, akikről Dr. Rickow így beszél:

 – Ott kint az óceánokon – mesélte a tudós a lánynak – élnek olyan közösségek, akik már csak aludni járnak a légbuborékjaikba. Máskülönben meztelenül, maszkban úsznak egész életükben. Közvetlen kapcsolatban akarnak lenni az óceánnal, vissza akarnak térni oda, ahonnan az őseink háromszázhatvan millió évvel ezelőtt távoztak. Kifejlesztettek egy módszert, ami megakadályozza, hogy a bőrüket tönkretegye a víz.