Ugrás a tartalomhoz
dec. 27. 2013.
Címkék: olvas armany

az endymion-talány

Én tényleg igyekszem. Becsszó. A Hyperioni énekeket igazán nagy dobásnak tartottam, mind szerkezetében, a felépített világ eleganciájában, az irodalmi utalásrendszerében, sokféle stílusában, felépített sztorijában. Aztán jött az Endymion, amellyel úgy ültem le, mintha ünnepre készülnék - aztán a nagy semmit kaptam. Egy kábé novellaterjedelemben elmondható sztori, amelyet unalmas masszává dagasztott a főhősök ide-oda rángatása egyik világról a másikra. Utóbbi célja ki is merült abban, hogy Simmons megmutathassa, mi lett a sok csillogó világgal a Naaagy Bukás után. Komolyan mondom, mintha nem is ő írta volna, hanem valami közepes epigon. De ezt a szürke tucat-űroperát még betudtam annak, hogy legyen, átvezet a lezáró kötethez.

Hangsúlyozom, még csak száz oldalon járok, de eddig az Endymion felemelkedése se jobb. Hű, űrbéli Vatikán, még mindig úgy tálalva, mintha nem lőtték volna el párszor az űroperák történetében. Két zoknibáb szereplő csak azért ül össze egy teremben, hogy átbeszéljenek egy összeesküvést, amit egymás szavainak kiegészítése alapján mindketten tök jól ismernek, de ugye az olvasónak el kell magyarázni. Egy harci űrhajó leírása, mit valami szerepjáték képességkártyája. Súlyosnak szánt kegyetlenkedés abszolút cél nélkül, de biztos meg kellene borzongani, amikor megnyomják a herék összepréselése-ikont a tableten. A fordítás - téglát szarnak, mert ugye ennek nincs magyar szólásmegfelelője, és a homokszemek úgy peregnek ki a ruhából, mint alvadt vércseppek egy repedt homokórából, hát hogyan máshogy.

Komolyan, ez egy Simmons?

Valaki nyugtasson meg, hogy van értelme folytatni.

nov. 28. 2013.
Címkék: sajtó regény novella

interjúk és egyebek

2013

A Class Kultúra szerdai vendége: László Zoltán (rádiós)
Class FM, 2013. augusztus 7.

Könyvpercek (rádiós)
InfoRádió, 2013. június 25.

A magyar népmesék hősei köztünk élnek
Könyves blog, 2013. június 20.

“Talán túlságosan józan, profán világban élünk” – Interjú László Zoltánnal, az Egyszervolt szerzőjével
SFmag, 2013. június 20.

László Zoltán: A magyaroknak igyekezniük kell
METROPOL, 2013. június 14.

László Zoltán interjú
shanara/könyvek erdeje, 2013. június 12.

Egyszer volt, hol nem volt... - Gretty az ekultúrás interjúról
Gretty szerint a világ, 2013. június 11.

Köztünk élő mesehősök
campusonline, 2013. június 8.

Egyszervolt interjú László Zoltánnal
soul of the city, 2013. június 8.

Egyszervolt: a jól ismert mesehősök titkos élete - László Zoltán új fantasyje magyaros ízeket kínál nemzetközi színvonalon
Magyar Nemzet Online, 2013. június 7.

nyomtatott és videóinterjú az e-kultúrán
e-kultúra, 2013. június 4.

László Zoltán görbe tükröt tart elénk
cultura.hu, 2013. június 2.

2009

A magyar cyberpunk - acélpatkány összefoglalója a hazai cp történetéről
fictioncult.hu, 2009. szeptember 21.

2008

"Keringés a Zsoldos-díj körül" - egyperces interjú
solaria.hu, 2008. augusztus 5.

"A legélvezetesebb az anyaggyűjtés"
exit.hu, 2008. július 23.

2006

"Keringés az idõben" - interjú a harmadik regény elkészülte kapcsán
solaria.hu, 2006. július 7.

"Határfüggöny és kétarcú mágia" - beszélgetés a Nagatéról
rpg.hu, 2006. július 5.

"Három ember egy csónakban, (a kutyáról nem is szólva)"
solaria.hu, 2006. január 23.

2005

"Szinte mindenhol kívülálló voltam" - A nemzetközi díjról, a Hiperballada gyökereiről és a divatjamúlt álnevekről.
fantasya.hu, 2005. november 13.

nov. 21. 2013.
Címkék: olvas

pörgés 1.0 - robert charles wilson: bázis - a blind lake-rejtély

Rég írtam olvasmányélményről...

Wilson Pörgése méltán érdemelte ki a 2006-os Hugót: egyszerre grandiózus, szédítő és mélyen emberi. A 2003-ban megjelent Bázis (eredetiben: Blind Lake, szintén Hugóra jelölt) olyan, mint egy főpróba a nagy koncert előtt.

wilson_bazis.jpgAz emberiség már két élettel rendelkező bolygót is talált, amelyeket a Naprendszerbe telepített gigászi interferométerrel tanulmányoz. Hogy a jel-zaj viszonyt javítsák, beállítanak két kvantumszámítógépet, amelyek önmagukat fejlesztik, és csakhamar nagyobb bonyolultságot érnek el, mint amit az emberi tudományos gondolkodás képes felfogni – és a távoli világok lakóiról még akkor is részletgazdag képeket közvetítenek, amikor már egyáltalán nincs jel, csak zaj. A tudósok csak a vállukat vonogatják, majd kibökik, hogy végül is működik a dolog, nem? Így hát két kutatólabor követi továbbra is a bolygók történéseit, köztük az egyik planétán élő homár faj véletlenszerűen kiválasztott egyede, Alany monoton hétköznapjait.

Aztán egy őszi napon kívülről hermetikusan lezárják a Blind Lake-támaszpontot, kommunikáció se ki, se be, senki nem tud semmit, és a fogság lassan hónapokra nyúlik. Valami elszabadult a másik támaszponton? Vagy a Blind Lake és tudósai fertőződtek meg olyasmivel, amiről a leghalványabb sejtelmük sincs? A bizonytalanság egyre nagyobb súllyal nehezedik a bent rekedtekre és csakhamar nem tudják, hogy az egyre irracionálisabb cselekvéseik nem maguk is tünetek-e. Mindeközben Alany is otthagyja unalmas életét és vándorlásra indul sivatagos bolygóján.

A Galaktika gondozásában megjelenő regény borítóját inkább hm, hagyjuk; a fülszöveg azonban – nem először a kiadó történetében – elég sokat lelő a regény fordulataiból. Olvasás közben nem is az volt a kérdés, hogy mi fog történni, hanem hogy miért és főleg mikor. A történet ugyanis sokáig csak a számos szereplő személyes életét követi nyomon, ami Wilsonhoz hűen azonban egy percig sem unalmas. Adott egy felbomlott házasság, ahol a volt férj és feleség a zavart viselkedésű kislányukat is felhasználva harcolnak egymással. Adott a kislány, akinek a beilleszkedési zavarait csak tetézik, hogy időnként a Tükörlány nevű, csak számára látható hasonmása beszél hozzá, és egyre vadabb cselekedetekre sürgeti. És adott egy kiégett újságíró, akinek a Múltja Tele Van Tragédiával (szintén Wilsonra jellemző megoldás, de szerencsére a személyes drámákat nem halmozza már-már komikumba hajló mennyiségig, mint a Kronolitokban), és akinek előbb a saját démonait kell leküzdenie, hogy megmenthesse az asszonyt és a lányát. A zártság és a beköszöntő tél egyre rosszabbat hoz ki a bázis lakóiból, és mintha mindez nem lenne elég, az apró részletekből kezd összeállni a nagy kép mindarról, amit hisznek a távoli világok megfigyeléséről.

A regény végére aztán nagyon-nagyon felpörögnek az események, a lezárás pedig a fentebb említett poénlelövés ellenére is kellően izgalmas, és csaknem akkora kozmikus távlatokat nyit, mint a Pörgés felfedezései. A probléma számomra csak az volt, hogy a magyarázat túlságosan sok elemében hasonlít a Pörgés ember alkotta, de az univerzumot az ember nélkül behálózó Neumann-gépek víziójára (illetve a Pörgésé hasonlít erre, csak hát a hazai kiadás nem követi a kronológiai sorrendet). Ugyanakkor ez a regény filozófikusabb, számtalan formában előkerül a megfigyelő és a megfigyelt viszonya, elválaszthatatlansága, a végső magyarázat pedig már a transzcendencia felé hajlik. Lehet, hogy ez a hardosabb olvasóknak nem fog tetszeni (és adja magát a felvetés, hogy a szerző sem tudott mindent megválaszolni), de abban biztos vagyok, hogy ez a  regény közelebb áll színvonalában a Pörgéshez, mint a Pörgés-trilógia második, de főleg harmadik része, amely a koncertes hasonlathoz visszatérve inkább már csak hakni volt.

A Bázis azért jó cucc és legfőképpen: gondolkodásra ösztönöz még az után is, hogy letettük a könyvet.