-->
Ugrás a tartalomhoz
feb. 05. 2007.
Címkék: n2 iras SF

fantázia vs. realitás

Regényírásba fogni nagy felelősség. Talán ezért is húzódik mindig olyan sokáig, mire igazán bele tudok lendülni. Elvégre ekkor van ott a lehetőség, hogy szabadjára engedjem a fantáziám, hogy eredeti és újszerű háttérelemeket találjak ki, amelyekből majd kibomlanak a regény világának mindennapjai, az utcakép, használati tárgyak vagy éppen a társadalmi kérdések. Később már abból kell főzni, ami van, és mivel működés közben a realisztikusság a legfontosabb, nincs mód rá, hogy koncepcionálisan nagy változásokat tegyek. Vagyis itt egy most-vagy-soha helyzet, és ez kissé nagy súllyal nehezedik rám.

Lefordítva az N2-re: talán azért nem tudok igazán elmerülni benne, mert nincs még meg a kellően karakteres háttér, amiből kibonthatnám azt a sok apró dolgot, ami igazán élővé és érdekessé teszi a számomra a regényt. Egyelőre ugyanis a keret, ahol az eltervezett cselekmény zajlana, nem több, mint az első kötet világa harminc évnyi lineáris fejlődés után. Ez így önmagában még nem bizonyul elegendőnek, hogy felkeltse az érdeklődésemet, túl kiszámítható - még több gyár, még több betelepült városrész, na és? Persze, ezeknek a változásoknak fontos szerep jut mondjuk a politikai helyzet kialakításában, de nem elég ahhoz, hogy leírva is látni akarjam, és ne csupán a fejemben létezzen.

Persze sejtettem ezt előre, nem véletlenül gondoltam mindig, hogy a folytatások nem az én műfajom. Hiszen jópofa dolog újrarendezni a mozaikot, átértékelni a megtörtént eseményeket, de nem ugyanaz, mint egy új mozaikot kirakosgatni a semmiből. Ha pedig nagyon eltérek az első kötet jelentette alapoktól, akkor miért folytatás? (Kedvenc példám: Végjáték vs. Holtak szószólója. Semmi szükség nem volt rá, hogy Ender legyen a főszereplő - ha csak nem a marketingszempontok.)

Na de makacs vagyok, mint egy öszvér: az nem lehet, hogy valamit csak úgy feladjak.