Mivel a Hyperion-t kétszer is elolvastam, ráadásul egy alkalommal random sorrendben haladva a kötetek között, okvetlenül beszereztem a Káli dalát. Hadd lám, Simmons mit alkotott 1986-ban, amiért rögvest World fantasyt nyert! '86 fekete év volt, elég csak a mexikói vébére gondolni, nem csoda, ha a Káli dalát is horrorként jellemzik. Nem az, egyébként.

Vagy ha igen, akkor mondjuk a Perdido pályaudvar, végállomás sokkal inkább horror. Talán még a jó öreg Leslie. L. Lawrence egynémely munkája is. Gonosz és fekete hercegnő, brrrr.

Persze van valami fenyegető, eszelős hangulata Kalkuttának - ki várt mást? -, a kultúra idegensége, az író nyugati szemével mért erőszakossága sem egyszerű eset, de nem mondhatnám, hogy nyakig merültem a borzongásba. Mi több, idővel Kalkutta csak sormintává válik a regényben. Újabb nyomortanyák, még lepattantabb káosz, még több pocsolyában ülő néma kiskölyök. A kulturális sokk kifullad, elveszti erejét.

Simmons már ebben a regényben elsüti a történet-a-történetben megoldást, amit olyan zseniálisan alkalmaz majd - hétszer is - a Hyperionban, ám a kezdeti botladozások is látszanak még: hajánál fogva berángatja a főhős setét múltját egy jelenetbe, majd később láthatólag nem tud mit kezdeni vele, és talán a lezárás is hosszabb, mint a történet íve megkívánná, de ezek nem olyan vészes problémák.

Szóval Simmons jól ír, és ezért olvasmányos a regény, Kalkuttáról pedig többször Új-Crobuzon ugrott be, de igazából a regény az átlagos misztikus modern fantasy(?) történeteken nem lép túl. Vártam végig a mondanivalót, a kitekintést, ami az önmagába zárt erőszakon túl elmond valamit a világról, az emberről, de egy satnya kis pozitív sugallatot leszámítva a legvégéről ilyet bizony nem kaptam.