-->
Ugrás a tartalomhoz
nov. 07. 2019.
Címkék: iras SF mindig egyre tobb

nem minden jó ha jó a vége?

A jövő héten lesz egy éve, hogy az új regényen dolgozom. Sok részlet máshogy alakult, mint azt a tervezéskor képzeltem - többek között azt hittem, tavasszal kész leszek, vagy hogy megáll a teljes szöveg 400 ezer karakter alatt (nemrég hagytam magam mögött a félmilliót) - de az nem, hogy mit akarok elmondani a regényben. 

És itt a fináléban, ahol minden egyre komorabb lesz, fel kell tennem magamnak néhány kérdést.

Egyrészt a klímakatasztrófa. Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy egy sci-finek mindenképpen foglalkoznia kell a klímaváltozással, mint az amberiség előtt álló valaha volt legnagyobb kihívással, de ha egy történet a jövőben játszódik, az író nem teheti meg, hogy elmegy mellette. Valamiképpen érintenie kell legalább a settingben, hogy megszívtuk vagy éppen túljutottunk rajta, nem?

Ez a regény foglalkozik a klímaváltozással, de nem arról szól; sokkal inkább azokról az emberi jellemvonásokról, amelyek a nyakunkra hozták a bajt. A Mindig egyre több nagy kirajzása a világűrbe az ökologikus összeomlásból indul - erről egy részlet itt olvasható -, és rögtön megajándékoz a "végül minden jóra fordul" érzésével. Az emberiség lakható világokra talál, új civilizációt épít, vigyázva nyúl a a bioszférákhoz, szóval úgy tűnik, hogy tanult a hibáiból, a jövője pedig tele van csodákkal.

De mivel az emberről van szó, a regény előre haladtával egyre sötétedik a kép. Ez az, amiről az elején is tudtam, hogy így fog alakulni; tömeges előfordulásában nem fűzök nagy reményeket az emberhez, ezt lehet realizmusnak, pesszimizmusnak vagy cinizmusnak tekinteni, ízlés szerint.

És itt jön a következő kérdés: komorság ide vagy oda, egy regény végét sokfelé ki lehet futtatni. Mostanában úgy tűnik nekem, a sci-fi jobban kedveli a sötét, kiábrándító végkicsengéseket, és ez szerintem elválaszthatatlan a korszellemtől (lásd újra: klímakatasztrófa), ugyanakkor viszont számos olvasó szeretne látni végre valami pozitív befejezést, ami lélekemelő, ami hitet ad az emberiségben, a jövőben. Ez nem feltétlenül veszi el egyébként egy regény üzenetnek értékét, legfeljebb a kritika élét tompítja kissé, mégis olyan ritkává vált, mint megoldás. Sőt, kifejezetten punk dolognak tartom manapság pozitivista befejezést írni.

Szóval így a fináléban, amikor a holtak által irányított kobotok zúzzák le egymást a Clemenceau romboló hajótestén belül és kívül, még mindig olyan sokféle lehet az a bizonyos utolsó oldal a könyvben.

Ti mit gondoltok erről?

(Az illusztrációk Mark Li munkái.)

süti beállítások módosítása