-->
Ugrás a tartalomhoz
dec. 02. 2019.
Címkék: iras SF mindig egyre tobb

kész az új regény

Ahogy legutóbb írtam, a Mindig egyre több vége optimista és borúsabb irányba is kifuthatott volna, el is szöszöltem vele egy ideig, amíg végül megtaláltam a megfelelő lezárást.

Furcsa érzés a végére érni: kicsit mintha elvesztenék valamit, ami hosszú ideje kitöltötte a gondolataimat; fejben még egyre a szereplőimmel foglalkozom, ösztönösen fűzném tovább a gondolataikat, beszélnék helyettük, pedig most már el kell engedni őket.

Olyan nagyon nem is távolodom el pedig tőlük, hiszen most vissza kell ugranom az elejére. A csiszolgatás-javítgatás munkája azonban másfajta közelséget jelent. Ilyenkor már inkább az olvasó szemével nézem őket, a világ berendezkedése és a történet fordulatai innentől tőlem függetlennek látszanak, már csak jó okkal nyúlok hozzá bármelyikhez.

Ugyanakkor meg hosszú évekkel ezelőtt fejeztem be utoljára regényt (a Távolvíz nyers verziója 2015-ben vagy 2016-ban készült el, aztán a következő kéziratomat olyan 3/4-es készültség mellett tettem félre), úgyhogy nagy dolog ez most nekem. Ráaásul legutóbb elég rossz írói passzban, számtalan kétellyel küzdve értem el a regény végére, most azonban kifejezetten elégedett vagyok. Kábé olyan lett, amilyennek látni akartam ezt a történetet - jó így befejezni egy regényt.

És ne menjünk el a mellett sem, hogy annyi regény és novella után most először űrcsatát írtam, amivel úgy érzem, bejáratos lettem a rendes sci-fi szerzők egy titkos klubjába! :P

Mint amikor a gombákból kirobban a spórafelhő, jutott a szakértő eszébe.

Több tízezernyi test vált le a hadihajókról: a legtöbbjük a hajóelmék irányította kobot volt, pusztán hajtóművekkel és robbanófejekkel felszerelt torpedók, de szép számmal vegyülhettek közéjük autonóm harci egységek is. Többféle fegyverzettel ellátott csapásmérő szerverhajók, amelyeknek a fedélzetük mélyére telepített magányos holtak parancsoltak, és kisebb adutor-összefűzések által irányított támadóegységek, amelyek maguk is kobotrajok százait tudták harcba küldeni saját taktikai döntéseik függvényében. Az adiutorok számára a csatatér nem volt több három dimenzióban kibomló játéktérnél, ahol évtizedek óta csak játszottak, játszottak; létezésük talán egyetlen esős, őszi délutánra korlátozódott a konzollal az ölükben, miközben az anyjuk a ház földszintjén juharszirupos palacsintát készített nekik, és az összpontosítás megfeszített pillanatában tudomást sem vettek az idő múlásáról, sem arról, hogy szimulációt vagy a valóságot látják. Programgátjaik a legjobbat hozták ki belőlük.

A modellgrafika megtelt a hadihajók között hidakat verő gyors pályákkal.

Illusztráció: Sergey Grechanyuk