Az év magyar science-fiction és fantasy novellái 2018., Gabo SFF
Mindenki szuperhős lehet 15 percre - mondta Andy Warhol.
Jó, nem pont így mondta, de a novellám valami ilyesmiről szól: hogyan tekintenénk a szuperhősökre, ha képességeik csupán időszakosan jelentkeznének, majd a világ megmentése után tovább kellene élniük hétköznapi életüket? A háttér Magyarország, a tavaszi választás utáni hangulat, ez az egész őrület, ami körülöttünk zajlik már évek óta - igen, ez megint egy politikus történet, amilyen a Rossz hírek jönnek volt 2006-ban.
Öt éve nem írtam novellát, és csak akkor jöttem rá, mennyire hiányzott, amikor a Gabo felkért, hogy vegyek részt a munkában.
Itt lehet megvenni közvetlenül a kiadótól. A novella pedig így kezdődik:
– Szuperhős. Igen, rebesgették róla, bár én nem nagyon hiszem az ilyesmit. Ivott ez rég, a feleségét is belevitte. Együtt kellett italozni, mert valamiért úgy tartotta, hogy az nem alkoholizmus. Nem lehetett vele vitatkozni, ez olyan ember volt. Aztán az asszony két éve meghalt, beesett a villamos alá. Vagy ugrott, ki tudja, ugye. Azóta az öreg mégis egyedül ivott, vagy néha felhozta a hajléktalan cimboráit. De inkább egyedül. Azon az éjszakán is magában volt, amikor meghalt. A hullaszállítók szerint szétrobbant a mája. Pokoli kínokat élhetett át, csurom vér volt a konyhaszekrény, a villanykapcsolók, minden. A fürdőszobában találták meg, félig a kádba dőlve – magyarázza az idős szomszédasszony. Összehúzott kabátban álldogál a szoba ajtajában, és egyfolytában a lakáskulcs csomóját morzsolgatja. A hang olyan, mint fémfogak halk csikorgása. Bocsánatkérőn pillant rád, mint aki csak most veszi észre, hogy egy gyerek is hallgatja. – Volt egy lánya, évek óta nem beszéltek. Ő adta ide a kulcsot. Azt mondta, intézzek el mindent, ő nem teszi be ide többé a lábát.
Szerkesztők: Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor. A következő írók szerepelnek benne: Baráth Katalin | Buglyó Gergely | Dragomán György | Erdei Lilla | Farkas Balázs | Gaura Ágnes | Brandon Hackett | Kiss Gabriella | László Zoltán | Lőrinczy Judit | Molnár B. Gábor | Moskát Anita | Rusvai Mónika | Sepsi László | Sümegi Attila | Sziács Viola | Takács Bogi | Tallódi Julianna | Veres Attila
Mindig örülök, amikor bármilyen tévéműsorban beszélhetek a SF-ről: mint mndenki, aki egy téma rajongója, szívesen veszem, ha legalább egy pillanatra felkelthetem az érdeklődést iránta.
Most az M5-nek forgattunk egy műsort, ahol Kánai András és Brandon Hackett kollágákkal beszélhettünk egy kicsit a sci-fi történetéről, olvasásról, írásról, de leginkább arról a kíváncsiságról, ami mindannyiunkat mozgat, akik ezt a zsánert komálják.
A helyszín egyébként - legalábbis az én megszólalásaimnál - a Szellemlovas könyvesbolt.
Katt a képre.
A készülő Porba hullott istenek munkacímú regény fő karaktere Sigi, a púpos, sánta lány, akit nővére, a nagycsalád fejéhez feleségül ment Laida vitt magával új közösségébe. Csakhogy Laida férjét összeesküvés miatt száműzték. Sigi számára, aki mindig is csak megtűrt rokon volt az új családjában, nem akkora csapás az új felállás, ám nővére, a végtelenül hiú, sznob és akarnok Laida valóságos sorscsapásként éli meg, hogy egyszerre a hierarchia alján találja magát. Mártírként viseli sorsát, és egy percig sem szűnik meg tervezgetni visszajutását a csúcsra.
Aki ebből a felállásból Woody Allen Blue Jasmine című filmjére asszociál, nem téved. Nagyon kedvelem azt a filmet, ami egyébként maga is A vágy villamosa szégyentelen parafrázisa. Az isteni Cate Blanchett egyszerűen lubickol a szerepében - fun fact: Blanchett színpadon maga is játszott A vágy villamosában -, és akármennyie is ellenszenves a vodka-xanax kombón élő, rátarti és ostoba nő figurája, az ember mégiscsak drukkol neki, hátha tényleg sikerül visszakapszkodnia. Még akkor is, ha lassacskán kiderül, jókora része volt az eseményekben - de a sors nem kegyes, a méregpoharat fenékig ki kell inni. Ez egy mélyen átélhető bukástörténet, azt hiszem, pedig fura módon egyikünk sem hasonlítaná magát az ő figurájához. Na, ez a karakteralkotás zsenije!
Azt hiszem, ez ragadott meg igazán e karakterben és a húgával való kapcsolatában. Laida az a klasszikus öntudatosan szarkavaró figura, aki rendkívül szórakoztató tud lenni, amíg az ember nem kerül a hatósugarába. Bizonyos szempontból ő a kedvencem a regény szereplői közül.
Laida arca bukkant fel a padlástérbe vezető létra tetején. Szó nélkül a húga mellé kuporodott, és szorosan átölelte. – Átkozottak! Felden, Fakó Abari, meg a többi..!
Sigi elhúzódott. Szipákolt, majd a ruhája ujjába törölte az orrát.
Laida kiült a priccse szélére. Összevonta a szemöldökét.
– Hatalmas ostobaságot követtél el.
– Mit nem mondasz.
Sigi keze sokadszorra simított végig a fején; ujjai között érezte megmaradt haja furcsán szúrós tüskéit. Tincseivel együtt vesztette el a közéjük font amuletetteket, amelyek Mablu támogatását óhajtották elérni. A hajvágás se szép, se fájdalommentes nem volt: több helyen vér is serkent a durva késmozdulatok nyomán, lecsorogva a nyakára száradt, majd felrepedezett a bőre finom redőiben. Furcsán meztelennek érezte magát fázós és könnyű fejével. Ekkora hajba nem lehet amuletteket fonni. Mablu hosszú ideig nem fogja óvni őt.
– Most miért nézel így rám? – csattant fel türelmetlenül és zavartan Laida. – Rendben, elmondtam az asszonyoknak, hogy mit tettél a Férfiak Házában. Gondolod, nem értesültek volna róla? Így viszont volt alkalmam úgy tenni, mintha az oldalukon állnék a húgommal szemben, és enyhíthettem a tetteid következményét. – Megbántottnak tűnt. – Arról igazán nem tehetek, hogy még tetézted is a bajt. Én próbáltalak óvni.
Sigi csak némán meredt rá. Laida mindig is mesterien csavarta a szavakat. Túlságosan gyengének érezte magát, hogy vitát nyisson erről. Hallgatott, ahogy általában.
– Különben várható volt, hogy Felden most büntet meg, és nem vár a Nagy Gyűlésig – jelentette ki gúnyosan Laida. – Mégis hogy venné ki magát a többi családfő előtt, hogy még az asszonyokat se tudja kordában tartani? A Torzóra is, az én férjem sosem szorult volna ilyen ócska taktikákra! – Csak úgy sütött a lekicsinylés a hangjából. – Ő képes volt nagyobb léptékekben gondolkodni, tervezni! Felden meg csak azt szeretné, hogy nyugodtan eltölthesse az estéit a barátaival.
Helyeslést várt, ám annak hiányában csak a zavara nőtt. Végül kitört. – Borzasztó vagy, Sigi! A helyzetünk ismeretében ilyesmit művelni..! Ennyire ostoba lennél, hogy nem érted, mennyire ingatag minden, mennyire a rangsor alján vagyunk? A te állapotod, és az, hogy én egy bukott családfő felesége voltam, az nem elég? Komoly terveim vannak a Nagy Gyűlés idejére, próbálom megszilárdítani a pozíciónkat, felkapaszkodni, te meg így viselkedsz..! Tudod, néha még az is megfordul a fejemben, hogy hálátlan vagy, hiába vettem rá Ipvindet, hogy magammal hozhassalak! Talán ostobaságot követtem el akkor. Talán nem is szereted a te nővéredet!
Sigi képtelennek érezte magát a harcra. – Igazad van, Laida. Ostoba voltam! Mostantól tekintettel leszek rád. Csak kérlek, bocsáss meg! – Nem tehetett róla újra kitört belőle a zokogás. Annyira megalázottnak és szánalmasak érezte magát! Ahogy mindenki őt nézte, az imbolygó járását. Pontosan tudta, melyik asszony mekkorát ütött rá, kifelé haladtában; ki csak jelképesen, és ki valódi büntetésből. Harminc lépés a Nagyház kijárata, de hosszabbnak tűnt, mint elmenni a kéktéglák dombjáig.
Laidát láthatólag megnyugtatta a megalázkodás. Hatalmasat sóhajtott. Újra átölelte a húgát. – Jól van, jól van. Én mindig itt vagyok, hogy vigyázzak rád. De támogatnod kell.
– Támogatlak, ígérem.
– Efti mekkorát ütött? – hajolt hátra Laida. – Az egy gonosz ikssz. Mindenki jóságosnak és kedvesnek tartja, de én ismerem őt jól, ahogy csak egy feleségtársat ismerhet meg az ember. Folyton feljebb akart törni, nem elégedett meg a helyzetével…
Sigit megnyugtatta a nővére vég nélkül áradó monológja az életét megkeserítő családtagokról. Ahogy hallgatta, lassan összeszedte magát.
További beleolvasó az új regény kéziratába itt.
Egyéb kulisszatitkokat a porba_hulott_istenek cimke alatt találsz
Ha még nem tetted meg, töltsd le tök ingyen online novelláskötetemet: Emelkedés és más történetek.
Az Avana Egyesület által gondozott Zsoldos Péter-díjat az általuk delegált zsűri ítélete alapján évente ítélik oda a legjobbnak tartott magyar SF regénynek és novellának. A díj történetéhez számos botrány kapcsolódik, és képtelen betölteni azt a funkciót, amelyet az Avana célul tűzött ki és amelyet az SF-olvasók elvárhatnak egy ilyen díjtól. Ezt többek között az olvasók által is megkérőjelezhető szakmai döntések, vállalhatatlan írásos értékelések az elmúlt években számtalanszor igazolták.
Több író - köztük jómagunk - évek óta távolmaradásával hívja fel a figyelmet a nyilvánvaló problémákra.
Idén azonban az Avana a szabályok megváltoztatásával igyekszik megakadályozni, hogy kiadók vagy szerzők visszaléphessenek a jelöléstől. Ezt elfogadhatatlannak tartjuk, mert nem lehet elvitatni a szerzőtől az álláspontjához való jogát, és akarata ellenére valamiféle legitimációs eszközként felhasználni. Továbbá a Zsoldos Péter-díj egy hivatalos szervezethez, jogi személyhez, az általa képviselt nézetekhez, elvekhez, szakmai és egyéb tényezőkhöz köthető. Ha az alkotó ezekkel nem szeretne azonosulni, megilleti a nyilvános nevezési listáról történő visszalépés lehetősége.
Mivel azonban Avana többszöri tiltakozásunk ellenére is bele akar kényszeríteni a díjra történő nevezésbe, és eszközként akarnak felhasználni, a következőket tesszük:
Nyilvánosan elhatárolódunk az Avana Egyesülettől és a Zsoldos Péter-díjtól egészen addig, amíg magát a díjat az Avana Egyesület gondozza.
A magyar sci-fi, az olvasók, kiadók és az írók érdeke nem egy olyan díj, amelybe erőszakkal próbálják berángatni és felhasználni az alkotókat, hanem egy olyan díj, amelyen bárki szívesen részt vesz, és ahol bárki szabadon dönthet, hogy szeretne-e részt venni.
Ha bármiféle Avana által szervezett közönségdíjas szavazás történik a jövőben, a fentiek miatt kérjük, hogy ne szavazzanak a Xenóra, a Távolvízre, sem a jövőben semmilyen általunk írt műre.
Továbbá kérjük, hogy ha valaki közvetlen kapcsolatban áll a zsűri tagjaival, juttassa el ezt a bejegyzést hozzájuk, hogy ők is tudják, mihez asszisztálnak. Ezúton kérjük a zsűritagokat, hogy ha más lehetőség nincs a listáról lekerülésre, ne értékeljék a regényeinket.
Brandon Hackett és László Zoltán
Idén kicsit csavartak a jelölési szabályokon, így már bárki jelölhet egy-egy művet, ha a köteles példányokat átadja a zsűrinek.
A nevezések mellé a nevezőnek gondoskodnia kell a nevezett műből 5 köteles példányról. (5 nyomtatott, vagy 3 nyomtatott és 2 elektronikus formátumban. A nevezett művek nyomtatott formátumát sokszorosítási technikával is elfogadjuk, amennyiben az bizonyíthatóan megegyezik a megjelent művel.)
Plusz a szerző vagy a kiadója most már deklaráltan nem léphet vissza a jelöltségtől.
Fogalmam sincs, ki volt a jó szándékú olvasó, aki a Távolvizet jelölte, de ez úton is kérném, hogy legalább ő vonja vissza a jelölést, ha ez lehetséges. Akkor is, ha az Avana berkeiben ül a jó szándékú olvasó.
Aki ismer, az tudja, hogy több írótársammal együtt évek óta következetesen visszavontam a művem jelölését, és ennek üzenetértéket szántam. Bár láthatóan megvagyunk nélküle, azért persze én is szeretném, ha lenne egy igazán nívós sf-díj. Olyan, ahol például valamennyi zsűritag szakmai kvalitása pontosan látható, mert rendszeresen publikálnak könyvekről, trendekről, szakmai kérdésekről - azaz részei a hazai közéletnek, és nem csupán annyi látszik belőlük, hogy évente egyszer kiszórnak egy halom 8-9-10 pontos értékelést a mezőnyben. Meg még egy csomó dolgot szeretnék, de ez lényegtelen, nem az én feladatom megvalósítani őket (mielőtt még!).
Nem gondolom, hogy a díj szakmai elfogadottságát kifejezetten növeli, ha szerzőket, kiadókat akaratuk ellenére vonnak be ebbe a játékba. És ez akkor is így van, ha amúgy egy piacra került* művet úgy értékel, rangsorol, díjaz bárki, ahogy akar. Konszenzust, tekintélyt nem lehet erőszakkal kivívni.
* Ja igen, piac: amikor szkennelt/fénymásolt példányokat olvas a zsűri, az pont öt kötet eladásával rövidíti meg a kiadót és a szerzőt. Nem beszélve a szerzői jogok ingoványos talajáról.
Ezt lehet most ünnepelni.
Mindenki szuperhős lehet 15 percre - mondta egy híres ember.
Jó, nem pont így mondta, de az új novellám valami ilyesmiről szól, meg Magyarországról, erről az egész őrületről, ami zajlik körülöttünk már évek óta.
A zajt hallod meg először az Astoria felől, és kis időbe telik, mire rájössz, hogy emberek sikoltanak magas, éles hangon. Ellököd magad a furgon oldalától. Járókelőket látsz előrohanni a tér aluljáróiból; öregeket, fiatalokat, férfiakat és nőket. Néhányan elesnek, aztán felugranak és menekülnek tovább.
A szíved nagyot dobban. Tudod, hogy ez egy világvége, még mielőtt a füledet megütné valamiféle vastag, nyálkás hang. A lábad magától visz előre, a tér felé. A menekülők elszaladnak melletted két oldalt, vállak taszítják meg a vállad.
A metróban történik. A fölfelé rohanó emberek feje fölött, a tér összes aluljáró-kijáratából hajlékony, sápadt rózsaszín csápok tekerednek elő a szabadba.
Furcsán eltolódtak egyébként az arányok az elmúlt években - míg eredetileg inkább novellistának tartottam magam, nagyon rég nem fogtam rövid történetekbe, hogy minden erőmet a regényírásnak szentelhessem. Először hiányzott, aztán valahogy megszoktam, hogy ha jön is egy-egy ötlet, nem szövöm tovább, legfeljebb lefirkantom az ötletfájljaim közé. Majd egyszer, ha lesz időm, fogtam rá mindig.
Aztán amikor az Emelkedés e-book írásait válogattam össze, egyszerre sajnálni kezdtem, hogy elhanyagoltam ezt a műfajt. Nem is olyan rég érkezett egy felkérés is, úgyhogy ezt szerencsés csillagállásnak vettem (volna, ha hinnék az asztrológiában), és bár a kerekek kicsit rozsdásan indultak meg a fejemben, végül minden percét élveztem.
Úgyhogy most megírok még egy novellát, mert evés közben jön meg az étvágy, és ez különösen igaz az írásmesterségre.
A cargo- avagy a rakománykultusz az egyik kedvenc antropológiai témám. Valószínűleg azért, mert könnyű belelátni egy kis sci-fit: a vallásos hiedelmek a megérkező idegenek messze fejlettebb technológiájához kötődnek és azokat próbálják recsegve-ropogva beilleszteni egy természeti nép világképébe.
A legismertebb rakománykultusz a '40-es években, Új-Hebridákon (ma Vanuatu) alakult ki. Az elszigeteltségben élő törzsek akkor találkoztak először idegenekkel, amikor előbb a japánok, majd az amerikaiak alapítottak katonai támaszpontot a szigeteken. A bennszülöttek nagyon gyorsan alárendelt szerepbe kényszerültek, de közben el is hűltek a betolakodók gazdagságán és csodáin: fém eszközök, ruhák, konzervek, rádió... Hatalmas hajók és repülőgépek, amelyek újra és újra javak hegyeit ontották ki gyomrukból. A helyiek fel nem foghatták, hogyan ajándékozhatnak az istenek ennyi mesés dolgot ezeknek a fura fehér idegeneknek, akik pedig látszólag semmit nem csinálnak, csak masírozgatnak fel-alá és pusmognak a rádióikba. Ezzel szemben az ő életük egyre nehezebbé vált, minden régi érték megkérdőjeleződött, földjeiket elvették, fillérekért dolgozhattak az amerikaiaknak, mégsem tudták a töredékét sem megszerezni ennek a nagy gazdagságnak. Hozzájuk sohasem érkeztek rakománnyal megrakott repülők.
Így aztán elkezdték utánozni az amerikaiak varázspraktikáit: az egyenruhákat, a masírozást; kifutópályát és stilizált repülőt építettek fából és levélből, hogy magukhoz csalogassák az istenek ajándékait.
Mindez legalább annyira hangzik viccesen, mint amennyire borzasztóan szívbemarkoló: mennyi küszködés, bizakodás és igyekezet, mégis totálisan haszontalan! Annyira nem hagyott nyugodni, hogy muszáj volt foglalkoznom vele az új regényemben.
Így született meg Sigi nemzetsége, akik egy fagyos, zord világon élnek, mindennapjaikra pedig a fölöttük lebegő óriási, titokzatos űrhajó vet árnyékot. Figyelik az űrhajó által a felszínre küldött biomechanikus teremtmények titokzatos tevékenységeit, begyűjtik a hajó ajándékait, hallgatják a hangját, amely a fejükben jelenik meg és szentül hiszik: ha megértik az üzenetet, ha elég okosakká válnak, akkor az űrhajó Legénységéül fogadja őket és elviszi egy gazdag, meleg világba.
Közben pedig azon tűnődöm: vajon mi, okos és fejlett első világbeli emberek is létrehoznánk a magunk rakománykultuszait, ha megjelenne a világűrből egy felfoghatatlanul fejlett értelem?
A Porba hullott istenek cím alatt készülő regényembe itt tudtok beleolvasni.
A Távolvízben hemzsegnek a különféle tengeri életformához tartozó épület- és településtípusok. Igyekeztem funkciók szerint eltérő konstrukciókat bemutatni velük, és közben érzékeltetni valamiféle technológiai-filozófiai fejlődést is, ahogy a partvidékek - a közelvizek, ugye - egyszerű platformépítészete a nyílt óceánok és a mind nagyobb mélységek felé haladva egyre távolodik attól, amit ma megszokott életformának gondolunk*.
Ezek egy részét én találtam ki, de nyilván hatottak rám az itt-ott olvasottak is, hiszen az építészek már a jelenünkben is eleresztik olykor a fantáziájukat. Végül is elég a térképekre nézni: a bolygó kétharmada csak arra vár, hogy belakjuk (és ha már tiszta lappal indulnánk, akkor miért ne tegyük fenntartható megoldásokkal?)!
És persze jól jönnek majd ezek a tervek, ha megérkeznek a kreák... :)
(válogatás: ARCHatlas)
* Azt hiszem, a regényben említett közösségek közül ebben azok mentek a legmesszebb, akikről Dr. Rickow így beszél:
– Ott kint az óceánokon – mesélte a tudós a lánynak – élnek olyan közösségek, akik már csak aludni járnak a légbuborékjaikba. Máskülönben meztelenül, maszkban úsznak egész életükben. Közvetlen kapcsolatban akarnak lenni az óceánnal, vissza akarnak térni oda, ahonnan az őseink háromszázhatvan millió évvel ezelőtt távoztak. Kifejlesztettek egy módszert, ami megakadályozza, hogy a bőrüket tönkretegye a víz.
Haladok a regénnyel - oké, nem fejeztem be az év végén -, úgyhogy itt az ideje valamit megmutatnom nektek belőle.
Sokkal nehezebb megfelelő részletet kiválasztani, mint gondolnátok. Mutasson valamit, de ne áruljon el olyat, amelynek megleptésnek kell lennie. Villantsa fel a szereplők közötti kapcsolatrendszereket, mégis legyen érthető az előzményeik nélkül is. Legyen jellegezetes az atmoszféra és a világ szempontjából, de azért történjen is valami fontos. És egyáltalán nem törvényszerű, hogy a regény elejét a legjobb megmutatni.
A történetről itt már meséltem. Olyan részletet kerestem, amely megmutatja, milyen az emberek élete egy olyan hatalom árnyékában, amely csodák ígéretével csábít, közben viszont abszolút érthetetlensége burkolózik. (A rakománykultuszokról pedig majd később írok valamit.)
Azt nem mondom, hogy végleges a szöveg - szerkeszteni, stilizálni majd akkor látok neki, ha kész a teljes történet -, sőt jelen ponton még a tulajdonnevek sem biztosak. A hajó nevét például még biztosan nem találtam meg...
László Zoltán: Porba hullott istenek (beleolvasó) by Zoltan Laszlo on Scribd
