-->
Ugrás a tartalomhoz
aug. 14. 2019.
Címkék: podcast keringes

a keringésről a millásreggeliben

Egészen véletlenül tudtam meg, hogy a Jazzy Rádió keddi Millásreggelijében Kántor Endre és Ács Gábor jó és rossz zsaruként sci-firől, és legfőképpen A Keringés című regényemről beszélgetett.

Egyrészt egészen megdöbbentő szembesülni vele, hogy 12 éve jelent meg ez a regény (és még régebben írtam meg), és még ma is szembejön emberekkel, olvassák, gondolatok ébrednek bennük. Másfelől meg jó, hogy még mindig aktuálisnak és érvényesnek lehet találni. Ennél többet szerintem aligha kívánhat egy író.

millasreggeli_a_keringes.jpg

33:31-től indul a kultrovat. Kattints a képre!

jún. 19. 2019.
Címkék: iras

hogyan ne készüljünk novellapályázatra (kivéve, ha szándékosan ki akarunk szúrni magunkkal)

  • Ha a novellánkat már tavaly megírtuk, éljünk egy évig abban a boldog tudatban, hogy a novella valójában nem pocsék és nem kell szinte újraírni,
  • ha éppen a készülő regényünk végén tartunk, akkor halogassuk a lehető legtovább, hogy átváltsunk róla a novellára, mert mindig nehéz elengedni egy hangulatot és belerázódni egy másikba,
  • kapjunk kisebb pánikrohamot, amikor kiderül, hogy a novellával rengeteg munka van,
  • betegedjünk meg a leadási határidő előtti héten,
  • betegedjen meg legalább egy gyermekünk is,
  • dolgozzunk a novellán kialvatlanul, papírzsebkendő-halmok alatt, miközben pontosan tudjuk, hogy a mi munkamódszerünk az, hogy a kész írást pihentetjük néhány hétig, aztán csiszolgatjuk, majd újracsiszolgatjuk, és ez most biztosan el fog maradni,
  • demoralizálódjunk, és itt az ideje a még nagyobb pániknak, amikor a határidő lejártának reggelén is távol vagyunk a novella végétől, miközben az elején is otthagytunk egy halom szemetet, amit rendbe kell rakni, és ez nehezedjen ránk mindvégig,
  • a határidő előtti órákban adja be az unalmast a notebookunk akkuja, izzadva kerítsünk gyorsan másik gépet, amelyen befejezhetjük a novellát legalább nagyjából,
  • küldjük el az éjféli határidő után néhány perccel a novellát, amiről pontosan tudjuk, hogy nyers, a fókusz ide-oda csúszik, és inkább csak ígéri a szerkesztőknek, hogy mi lenne belőle, ha lett volna időnk rendesen foglalkozni vele,
  • söpörjük be az önmagunknak szóló elismerést: igazán jól sikerült kiszúrnunk magunkkal!

 

ápr. 04. 2019.
Címkék: olvas iras emelkedes regeny

350 ezer

A múlt héten rengeteg szabadidőm lett, úgyhogy sikerült a megszokotthoz képest tempósabban haladnom a regénnyel - kb. egyhavi szöveget írtam meg néhány nap alatt. Már közel a vége, az utolsó helyszínekre érkeznek a hőseink.

400 ezer leütés alá vártam a teljes nyers terjedelmet, de az már látszik, hogy túlcsúszom rajta. ¯\_(ツ)_/¯

A regényben a Távolvízhez hasonlóan helyet kapnak afféle vendégszövegek is. Ezúttal nem újságcikkek és tudományos munkák szemelvényei, hanem mesék, a szereplők pillanatnyi benyomásai, jellegzetes élethelyzetek leírásai (ahogy az itt közzétett első bekezdés is ilyesmi), amelyek sokkal inkább összefolynak a szöveggel, mégis színesítik azt, kitekintést adnak valami nagyobbra.

 

Élt egyszer egy fiú a Földön. Szerencsés helyre született, így ő is örökölte a szerencsét: biztonságban nőtt fel, lehetősége volt tanulni, ezért felnőttként jó állásban helyezkedett el. Ha végigtekintett az életén, úgy érezte, a létező korok legjobbikában él. Évente többször utazott pihenni – művelt emberként szeretett távoli kultúrákat megismerni –, rendszeresen frissítette ruhatárát és háztartási eszközeit. Ha kedve tartotta, vásárolt, és a termékek túlnyomó része hatalmas hajókon utazott a világ túlsó végéből a lakásáig, ahogy az általa végzett munka piaca is kontinenseket öltelt fel. Barátai természetesen hasonló státuszúak voltak, és hozzá hasonlóan érzékenyek: a közös vacsorákon gyakran terelődött a szó a kevésbé szerencsés tömegekre, és ez mindig elszomorította őket. Mind rendszeresen adakoztak, hol megunt ruhákkal, megmaradt élelmiszerekkel, hol alapítványok támogatásával. Megtették, amit egy egyszerű ember megtehet, gondolták. emberek voltak.

Aztán igazán romlani kezdett minden, ám a fiú a vele született szerencséjének köszönhetően nagyon sokáig semmit sem vett észre belőle. Amikor Afrikában hullani kezdtek az emberek, az csupán híradás volt a képernyőkön, a saját városa utcáin dologtalanul lézengők is csak elsuhanó árnyak a kocsija szélvédőjén túl. Aztán meg kellett tanulta az olyan fogalmakat, mint az Évszázad Legforróbb Nyara, a Soha Nem Látott Esőzések vagy a Fajkipusztulási Dominóhatás. Ahogy a baráti vacsorákon egyre szegényesebbek lettek a fogások, mind kevesebb bort tudtak felnyitni, úgy nőtt a szorongása is. Megoldják majd, mondogatták mégis egymásnak a barátaival, hiszen annyian dolgoznak rajta. Az ő státuszukban ez csak átmeneti nehézség lesz. Tudták, hogy akkora a szerencséjük, ami kitarthat odáig.

De amikor már lezárták a határokat a járványokat hurcoló menekülők miatt, amikor már látott embereket összeverekedni a férges maradékért a hipermarket zöldséges pultja fölött, képtelen volt többé együtt élni a szorongással. Végül elment az egyik céghez, amelyik azt hirdette, hogy ők tényleg megoldották.

Pénze már nem maradt elég rá, de az állam az utolsó erőtartalékaival támogatni kezdte az eljárást. A feltöltött tudatok csak energiát igényeltek, élelmet és gyógyszereket nem, és energia még bőven volt.

A cégnél megmutatták neki a szűz bioszervereket, amelyeket majd a feltöltött tudat formál egyszerire, megismételhetetlenre (és lemásolhatatlanra). Biztosították, hogy a készülő anima teljesen pontos és önazonos. Elmondták, hogy olyan lesz, mint egy futó álom, és ha majd mindenki túl lesz a nehézségeken, akár új testet is kaphat a tudat, a saját sejtjeiből klónozva, mert hamarosan már ez is elérhető lesz.

Rámutattak, hogy sok százmillióan választották már a megoldást; sokan pedig aktívak is akartak maradni, hogy tiszta szellemi kapacitásukat mindenestől a globális problémák megoldásának szentelhessék. Tudósok, önkéntesek animái, akik együtt dolgoztak az élőkkel, mert mindenkinek össze kell fognia, hogy a bolygó megmenekülhessen.

Igazából semmilyen olyan szaktudással nem bír, amivel a hasznára lehetne ezeknek a projekteknek, magyarázta óvatosan a cég szakembereinek. Valójában azonban visszariadt a lehetőségtől. Hogy használják a tudatát, hogy valaki nézhesse egy monitoron, mire gondol.

Így aztán az inaktív megoldást választotta, majd néhány nappal később begurították a műtőbe, egy olyan vadonatúj épületben, ahol műtők százai nyíltak minden egyes folyosóról.

A fiú élete itt véget ért. Már nem élte meg az új törvények megszületését, amely átmenetileg az önkéntességet nem vállaló animáknak is kötelezővé tette a részvételt a nagy projektekben. Azokat a napokat, amikor bejelentették a sötétmerülés fizikai elméletének kidolgozását, az űrhajók építését, az első kísérleti fellövéseket. Mindazt, amit az emberiség első igazi összefogása tett lehetővé egy totális ökológiai összeomlás közepette is. Az élők nem feledkeztek meg a holtakról és minden bioszervert felpakoltak a hajókra.

És tényleg csak futó álom volt. A munkahelyéről álmodott, azokról az időkről, amikor még minden rendben volt, a létező korok legjobbikáról.

Végre nem szorongott.

(Az illusztrációk Thomas Pringle munkái.)