Jakob Arjouni Chez Max – Vacsorázz Maxnál Párizsban! című munkája kevéssé ismert regény lehet az sf-kedvelők körében, hiszen nem egy a tematikával foglalkozó kiadó adta ki, hanem a Helikon – gondolhatnánk, íme egy sf, ami áttörte a szépirodalom korlátait. Vajon igazolja-e ezt a feltevést?

A történet 2064-ben játszódik, A gazdag és "szabad” világot a Kerítés választja el a Föld zűrös országaitól, amelyek csak élelmiszerekkel, nyersanyagokkal, na meg illegális bevándorlókkal és terrorizmussal képesek ellátni az európaiak és a kínaiak dominálta Konföderációt. Ez a hatalom az ashcrofti intelmek szerint él: taposd el az ellened fordulókat, mielőtt azok taposnak el téged. Ennek szellemében épült a Kerítés, zúztak szét számos azon túli országot, de még a szabad világon belül is fő vezénylő elv: mindenütt besúgók és titkosrendőrök hemzsegnek, akik dolga még a bűn elkövetése előtt lecsapni a feltételezett elkövetőkre. Ebben a jóléti rendőrállamban gyanús és a terrorizmust pártoló tevékenység a Kerítésen túl nyomorgó világról beszélni, megkérdőjelezni e kitekert európai eszméket.

Itt él Max, a mintapolgár, aki fedősztoriként bohém éttermet vezet, miközben társával, a színleg kertészként tevékenykedő Chennel ügyel a rá bízott kerület poltikai és társadalmi békéjére. Max nem túl eredményes – legfőbb fogása egy barátjának feljelentése cigarettacsempészésért -, miközben Chent az ügyosztályon csak Szuper Chenként emlegetik, sikert sikerre halmoz, e miatt még néha felforgató szónoklatait is elnézik felettesei. Egy napon azonban hibát követ el, Max pedig elérkezettnek érzi az időt, hogy megszabaduljon társától.

Jó kis antiutópia kerekedhetne ebből, mi? Főleg, hogy a fülszöveg alapján a Szép Új világ és az 1984 mellett egy képzeletbeli trilógia harmadik kötetét tartjuk a kezünkben, de ez sajnos csak a szokásos bombasztikus marketing marad (és még az 1984-et is sikerült 1989-nek írni). A török származású, németül író és Franciaországban élő szerző kétségkívül jól ábrázolja, ahogy Max fejében az egyszerű gyanú mindenféle megerősítés nélkül átalakul bizonyossággá, míg végül képes meggyőzni magát, hogy nem személyes sérelmeit torolja meg, hanem az egész világot megszabadítja egy gazembertől, és ezért a "jó” célért semmilyen eszköz nem túlzás – de azért ez önmagában nem egy irodalmi csúcsteljesítmény. A háttérvilág ötletes, de az sf-ben láttunk már frappánsabbat is. A cél itt egyértelműen a szeptember 11-i merénylet után a nyugati világban megjelenő konzervatív, szabadságkorlátozó intézkedések bírálata. Maga John Ashcroft a Bush-adminisztráció igazságügyi tárcáját vezette, és legemlékezetesebb húzása, hogy erkölcsvédelmi okokból fátylat teríttetett egy Justitia szobor keblére... A világ ebben a közegben gyökerezik, néhol igen ötletes, máshol viszont túlzásba esik (Kurt Cobain-gyermektáborok).

Az írói eszköztár sem emeli ki a zsáner középszeréből: aki képes a főhős narrálásában előadott kétoldalas leírást adni a talevinek nevezett high-tech bevetési jármű képességeiről, történetéről és a főhős hozzá fűződő tapasztalatairól, majd úgy folytatni, hogy "Ebben a pillanatban azonban, ahogy ott álltam a vendéglőm előtt, és néztem lefelé az utcán, egyáltalán nem a különféle rakéták és gépfegyverek jártak az eszemben", az ne törjön szépírói babérokra. Vagy nyolc oldalon taglalni egy csempészsztorit, ahol már  két oldal után sejthetjük, mi lesz a csattanója.

Szóval egyszer olvasható, de nem ez a regény fogja bevinni a hátán az sf-t a szépirodalomba. A regényben van egy irodalmi oldalvágás is: Günther Grass nevére már csak a róla elnevezett étel kapcsán emlékeznek. Tartok tőle, Arjounitól még ez a fajta halhatatlanság is messze van.