Galaktika 267-268., 2012. június-július

A történet hét éve indult, amikor a francia haditengerészet a leszerelt Clemenceau anyahajót Indiába passzolta volna le, ám a környezetvédők végül megakadályozták, hogy a sok tonna azbesztet és más veszélyes anyagokat tartalmazó hajót életveszélyes körülmények között dolgozó indiai munkások bontsák szét. Az eset a globalizáció szép tanmeséje. Akkor határoztam el, hogy ebből sf-t írok – ott az a sok űrhajó a sci-fikben, ám  ha nem semmisülnek meg valami pokoli módon, akkor többnyire nem tudjuk meg, mi lesz velük, miután leszolgálták az idejüket.

Az óceán világűrre cserélése önmagában még nem lesz sf, így szükség volt hozzá még valamire. Ehhez a valamihez - az MI és a szakértő egymást ellenpontozó történetéhez - kellettek a 2005 óta eltelt évek. Néha elővettem a novellakezdeményt, töprengtem rajta, részleteket találtam ki, fejezeteket írtam meg, aztán ment vissza a fiókba. Igazából megvolt már majd’ minden részlet hozzá, de valahogy nem volt kedvem megírni.

Kellett egy lökés. Tavaly már nagyon-nagyon-nagyon elhatároztam, hogy visszatérek az íráshoz, de az új regény még nem akart működni. Kisebb falat után néztem, és a kezem ügyébe akadt az Emelkedés félkész kézirata. Meglepően könnyen be tudtam fejezni; hiába, az évek alatt a helyére került minden, csak elő kellett hívni.

Kisregényt még nem írtam, tulajdonképpen ezt sem annak szántam, de így jött ki. Két részben fért bele a Galaktikába. Én kicsivel előbb vágtam volna el, mint ahol végül a magazinban el kellett vágni (Pavel szálával indítottam volna a második részt), de csak magamra vethetek,  hogy nem a feléhez időzítettem a bontómunkások belépését a történetbe.

Nyomokban humort, vagy inkább irónia-szerűséget is tartalmaz, ami pedig korábban nem volt jellemző az írásaimra. Mondjuk úgy, ebben a tekintetben az éppen készülő regény, az Egyszervolt főpróbája ez.