Az év magyar science-fiction és fantasy novellái 2020., Gabo SFF

Először is: ’Oumuamua.

Másodszor pedig cargo-kultusz.

Így kezdődik, egy kihúzott szövegrészlettel, mert főhősünk tudja, milyen nehéz elkezdeni egy történetet: 

Az emberek vonatnak nevezték el.

Űrhajóknak tűntek, százezernyi hajónak, amelyek sokmilliárd kilométer hosszú, takaros libasorba rendeződve haladtak át a Naprendszeren, sorra érintve bolygóit. Útvonaluknak semmi köze nem volt az égi mechanikához, a bolygók pályáihoz, a Naprendszer vagy a Tejút saját sebességéhez a lokális halmazban. Valószínűleg jelentős részben egészen más dimenzióban léteztek így amit űrhajóknak gondoltunk, azok csak kitüremkedések voltak a mi univerzumunkban, akár a barázdák a folyóban sikló krokodil hátán, amelyek külön-külön áttörik a víz felszínét, saját sodorvonalat húzva. Vagy egy átjáróban a sorompón túl elhaladó vagonok, amelyek mind a szerelvény részei és együtt adják ki azt, amit vonatnak mondunk.

Nem tudni, honnan jöttek és merre tartanak. Egy árva lélek nem volt a fedélzeten. Csak az eszközök, a trénver, ami

Hülyeség ezzel kezdeni. Ezt mindenki tudja.

Ez a novella afféle side-project. Több ponton is kapcsolódik az akutális regényeimhez, a 2021-ben megjelenő Mindig egyre többhöz és a majd rá következő Porba hullott istenekhez - volt még egy csomó gondolat a fejemben az azokban érintett témákról.

Először csak a fenti alapfelállás volt meg a fejemben, aztán ahogy elkezdtem felépíteni a világot, az elszabadult technológiáktól felfordult Budapestet, a mások által meghagyott trénver-morzsák között guberáló veszteseket, miután kitaláltam a simlis párost, Gonzót és Satut, nagyon gyorsan egy regényre való ötlet és fordulat gyűlt össze - innentől azért küzdöttem, hogyan fókuszáljam vissza az egészet a novellapályázatban megkövetelt terjedelmi korlát alá. Ez sokkal nehezebb meló, mint az ember gondolná. Végül egyetlen leütéssel maradtam a 40 ezres limit alatt, ami inkább csoda, mint bármilyen tudatosság eredménye.

Szóval lehet, hogy ebből egyszer még regény lesz, nem tudom.

Ja, és vannak benne macskák. Fegyvermacskák.

Satu egyszer mesélt egy sztorit Vasadáról, a forradásáról meg a fegyvermacskáiról. Ittunk, olyankor néha megered a nyelve, a maga kimért, dörmögő tőmondataival előad egy-egy történetet, aztán visszahúzódik a csöndes megfigyelő szerepébe. Többnyire én szoktam beszélni.

Szóval volt egy albán fazon, egy olyan igazi keménytökű pasas, aki elszámolási vitába keveredett Vasadával. Ezek az albánok nem szaladgálnak ügyvédhez meg a zsarukhoz, ha üzleti nehézségek merülnek fel, ó, nem. Egy éjjel a józsefvárosi Égszínkék bár előtt megvárta Vasadát. A kocsija mellett lepte meg a nőt, amikor a fegyvermacskák már beugrottak a hátsó ülésre. A kése első hasítása végigmetszette Vasada arcát; egyből a földre került tőle. Az albán azonban elkövette azt a hibát, hogy bepillantott a kocsiba a két macskára.

A fegyvermacskák jól szondázzák az emberi érzéseket; a vonatról szerzett holmikból rakták őket össze, de földi katonai processzor ketyeg bennük. Kiszagolják a félelmet és aszerint választják meg a támadási módot, mennyire fosol tőlük. Ez az albán azonban Satu szerint soha életében nem félt senkitől, nemhogy két szaros hipszter trénver holmitól.

– Azok meg kinyitották a szemüket, és egyenesen belenéztek az albán pofájába – fejezte be Satu a történetet. – És hát kiderült, hogy mégis.

A két cicc csinált valamit, amitől az albán testének egyes részei mindenféle síkok mentén dezintegrálódtak. – Az oldalából egy darab, a jobb felkarja szinte teljesen, elég sok a bal lábából két helyen – ecsetelte közönyösen Satu. – Ja, és a koponyája hátsó része.

Az albán állt még ott egy pillanatig, majd jó néhány darabra válva szétcsúszott az aszfalton.

A novelláskötetet - benne egy sereg fantasztikus szerző fantasztikus írásával - megvásárolható itt.

(Vegyetek könyveket közvetlenül a kiadóktól; ez a jelenlegi járványválságban segíti a túlélésüket!)