77 [Hetvenhét], 2006.
A Delta Vision kiírt egy pályázatot, melyre Illyés Hetvenhét magyar népmeséinek parafrázisait várták. A hét nyertes mellé aztán felkértek még hét "befutott" írót, így ez életem első megadott témából írt műve...
A mesét Szélkötő Kalamona szemszögéből mondom el, akinek magányát és képtelenségét az emberi kapcsolatokra senki sem érti meg. Kalamona rossz - de mi van, ha Rontó még rosszabb? Érdekes egymás után olvasni az eredeti mesét és ezt a novellát: a szövegemet át- meg átszövik az régi mese sorai, miközben ráerősítettem a balladai elemekre, rímelő összecsengéseke. Meg persze a más szemszög más történetet is ad.
Roham 2., 2006.
A Roham "agresszív fantasztikus magazin" készítői 2005 kora tavaszán kerestek meg, amikor csapatot verbuváltak a készülő laphoz. Akkoriban könyvkiadást is terveztek, és mivel már a vége felé jártam A Keringés megírásának, erről az oldalról érkeztem közéjük.
Határozottan szimpatikus a kezdeményezés, a lap pedig tizenéves korom egyik kedvenc lapjára, a Volt-ra emlékeztet. Végül aztán rövid írásokat is küldtem nekik. Ők voltak az elsők a pályafutásom során, akik visszadobtak novellát. :)
Maga a történet titokzatos módon sorra eltűnő emberekről szól, amiben nem nehéz persze meglátni a halál és a gyász metaforáit. Érdekesség, hogy a Rohamnál valamiféle irodalmi műhely is alakulgatott, ahol Pálinkás Imre, alias Celsor írókolléga teátrálisan megvádolt, hogy ez az írás Gáspár András Dollársas, ha szárnyra kap/Ezüstszárnyon című novellájának pofátlan plagizálása. Máig sem értem igazán, mi baja volt velem, de betudtam a Magus-franchise gárda szokásos cicaharcai egyikének.
Galaktika 187, 2005.
Ebben az évben alakult ki, hogy évi két novella publikálását tűzöm ki magam elé. Jelentősége ugyan nincs, de egy ilyesfajta penzum teljesítése mégis motivál. Lehet, hogy babonás vagyok?
A történet magját még valamikor 1995 tájékán írtam le, Peát az akkori barátnőmről(fantáziadúsan: Bea->Pea) mintáztam, akinek sokat köszönhetek.
A főhős kálváriájában ugyanazt igyekeztem megragadni, amit Philip K. Dick is minden alkalommal keresett.
Galaktika 181, 2005.
A történet vázát egy a Hiperballadából kihagyott jelenet adta, kombinálva valamelyik régebbi írásommal, amely sehogyan sem állt össze. A kettő együtt viszont remekül működött.
Az Átjáró megszűnése után szerencsére hamar sikerült új publikálási lehetőséget találni. Mindig bántam, hogy a régi Galaktika pár évvel korábban szűnt meg annál, hogy én írni kezdtem, úgyhogy a dolog adta magát. Mivel Németh Attila addigra nagyjából ismerte az írói világomat, maga is kapacitált, hogy írjak nekik.
Átjáró 15., 2004.
"László Zoltántól korábban olvastam kiber-novellákat, és ami ott az erőssége volt, azt most is hozza. Mesteri módon tud hangulatot teremteni, jól bánik a szavakkal - most már csak épkézláb történeteket kellene kitalálnia, és akkor lenne az írásainak befejezése is. Jelenleg inkább történetszilánkokról beszélhetünk, de lehengerlő gibsoni stílusban."
(Tóth Norbert, fantasya.hu)
Az egyik legjobban sikerültnek tartom ezt az elbeszélésemet abból a szempontból, hogy egy sok rétegű, másodlagos jelentésekkel és a hozzájuk vezető kulcsokkal pontosan ellátott írást sikerült összeraknom.
És valóban, az addigi írásaim szinte mind statikusak voltak: az események zömmel a szereplők fejében zajlottak; az ő emlékeikből és a hozzájuk kapcsolódó reflexióikból állt össze a történet. A későbbi írásaimban igyekeztem jobban odafigyelni az olvasóra és "elsődleges szinten" is élvezhető történeteket írni.
Megvásárolható e-novella formátumban a Galaktikánál (epub, prc).
Átjáró magazin 11., 2003.
A történetben az ipari kémkedés egy lehetséges jövőjét látjuk, ahol a Marson túli aszteroida-övezet rivális bányavállalatai egymás Földre küldött jelentéseit próbálják megszerezni. Az új nyersanyaglelőhelyek értékes információt öntudatlan állapotba vitt hackerek próbálják kódfejteni, amikor is az egyikük furcsa álmot lát.
Azt hiszem, ezzel a novellával zártam le a klasszikus kiberpunk korszakomat.
Átjáró magazin 8., 2003
Miközben tovább folyt a küzdelem a Hiperballada megjelentetéséért, néhány éves szünet után új publikálási lehetőségre leltem: az Átjáró egész kellemesen idézte a Galaktikát, olvasóként is kedveltem. Akkoriban Németh Attila szerkesztette, akinek ismeretlenül küldtem el a JátékValóságot. Szerencsém volt, tetszett neki.
(A Hiperballada járt egyébként a Németh Attila jegyezte Möbiusz kiadónál is, kb. 2000 tájékán, de semmiféle reakciót nem kaptam rá. Évekkel később elmesélte, hogy ugyan olvasta, de túl gáspárandrásosnak találta.)
A JátékValóság egyébként a szerepjátékok és videojátékok egy lehetséges jövőjéről szól, és mindmáig nagyon kedvelem, még ha a kiterjesztett valóság (AR) lassan a hétköznapok részévé is válik.
Itt lehet elolvasni (epub és prc).
Holtak galaxisa, Cherubion, 2000.
Jó kis milleniumi ciberepunk írás egy elhagyott űrállomáson élő remetéről és ifjú menedzseréről, aki csak egy tragédia nyomán döbben rá, hogy egyáltalán nem ismerte a művészt, akiből élt. Az eredeti címe Odafent, odabent volt, amit a megkérdezésem nélkül valamiért így lerövidítettek.
Ez volt az utolsó írásom, amit a Cherubionnak küldtem el: egyrészt eluntam, hogy a Hiperballada jottányit sem közeledett a megjelenés felé, másrészt - hiába szerepelhettem egy kötetben Greg Egannal vagy Poul Andersonnal - egyre kínosabbnak éreztem azokat a rettenetes borítókat és egynémely szerző fingós humorra épülő írásait.
Érdekesség: Pierr, a főhős valószínűleg azonos a Hiperballada Pierrjével, noha az univerzum nem feltétlenül egyezik.
A Jessa fátyla, Cherubion, 1999.
"A vadászat egy átlagember története, akinek egyetlen célja, hogy nyolc évi gyűjtögetés után elmehessen a vadászatra, ahol valódi erdőben lőhet le egy igazi vadat. Erősek a Vadászat jelenetei, ahogy fokozatosan csalódik elvárásaiban, ahogy a realitás várja az elképzelt vágyálom helyett, míg végül eljutunk a komor és szép befejezéshez. Szomorú és megkapó történet az elmúlásról, a beteljesülés paradoxonáról és a rohanó világ átkáról."
(Az ELTE SF szemináriumának szócikkéből)
Az írás érdekessége, hogy a főhős mellékszereplőként feltűnik a 2005-ös keltezésű A valóságcsináló című történetemben is.
