Eddig minden regényem megírása között eltelt legalább fél év. Pihenéssel, feltöltődéssel, az élet apró örömeire való rácsodálkozással. Például hogy milyen az, amikor az ember hazamegy a munkából, és csak kikapcsol, pihen, tévézik. És nem azon jár az esze, hogy merre menjen tovább a történet, milyen elemekre van még szükség és mi lesz a feladata  másnap hajnali két órában, amit el kell lopnia írásra, mert máskor nincs idő.

A regényírásból nincs kiszállás, évekre a társam lesz és bármi mást csinálok, ott lesz a lelkiismeret egy pici furdalása: miért nem írod inkább tovább?

Tehát húzom-halogatom, hogy összebútorozzak a következő regénnyel, pedig tudom, hogy nem bírom sokáig nélküle.

Mint most.