A solarán ismét szóba került, hogy miért akkora divat féltéglákat és tetralógiákat írni manapság. Régen zseniális regényeket hoztak össze 150 oldalon, zsebkönyv méretben, most meg szinte még a legjobb könyvek is keménykezű szerkesztőért kiáltanak.

Egyrészt talán a Word a ludas; könnyebb így a szót szaporítani, ment egy jó kis csapdosós írógépen, ahol minden oldal előállítása kemény munka (vagy lehet fizetni a gépírónőt). Amikor írni kezdtem, még én is így dolgoztam: kockás füzet és írógép - abban az időben versek és egyperces novellák születtek, és jókat anyáztam, amikor elgépeltem valamit a 19. sorban. Daliás idők voltak azok; egy KGST-piacon vásárolt lengyel táskaírógép, én, na meg a nagy írói álmok.

Aztán jött a kompjúter, és én magam is beleesem olykor ebbe a hibába, bár a Nagate óta nagyon figyelek, hogy lefelé dolgozzam a terjedelmet. A Keringés már 200 ezer karakterrel rövidebb, mint az előzők, és a jelenlegi n2-t még rövidebbre akarom húzni.

Aztán ott vannak a kiadói üzleti szempontok. Bár ez lehet, hogy odaát az angolszászoknál erősebb. Nekem eddig legalábbis még senki nem tette szóvá se pro se kontra, hogy hosszú regényekben vagy folytatásokban kellene gondolkodnom. Na jó, a Nagate folytatására a Deltások buzdítottak még a kézirat leadásakor, de semmiféle anyagi kecsegtetés esete nem forgott fenn. A Keringésre ugyanúgy vevők lettek volna.

És hogy az olvasók is igénylik esetleg a rétestészta regényeket? Őszintén szólva, ezt értem a legkevésbé. Ha sorozat kell, nézzenek tévét.