Nemsokára túl meleg lesz, pedig alig múlt nyolc óra. Kernas a szálloda erkélyéről kinézett az óriási nyitvatermőkre, amelyek vagy négyszáz yardnyi távolságban, sűrű csoportokban nőttek az elhagyott áruházak tetején, a lagúna keleti részén. Még a sűrű, olajzöld leveleken át is világosan érezte a nap kegyetlen sugárzását. A tompán visszaverődő fénypászmák úgy perzselték meztelen vállát és mellkasát, hogy harmarosan izzadni kezdett. A szemét sötét szemüveggel védte. A napkorong már nem egyenes vonalú kör volt, hanem szélesen elnyúló tojásdad alagzat, óriási legyezőként nyílt szét a keleti láthatáron, és sugarai a laguna holt, ólomszürke vizét ragyogó rézpajzzsá változtatták.

(J. G. Ballard: Vízbe fúlt világ)

Ez a lenyűgöző regény jutott az eszembe, amikor a minap kelet felől kerültem meg Budapestet, hogy az esti órák elől menedéket találjunk a gödi Dunaág vizében. A város fölött lebegő por és forróság a sokszorosára nagyította a napkorongot: az ólom- és aranyszínben ragyogó struktúra mintha a fél égboltot eltakarta volna.

Sf-íróként talán egy picit máshogy reagálunk ezekre a dolgokra. Miközben átkozom a forróságot, valamiféle elégedettséget is érzek: megint egy megvalósuló SF. Olyan korban élünk, amelyről 10 éve még a scifiírók fantáziáltak: mediterrán Budapest, pálmák a Kálvin téren.

Különös, hogy ezekben az időkben megtanuljuk tisztelni az időjárást. Lehet, hogy az én memóriám rövid, de soha nem emlékszem olyanra, hogy kényszerűen alkalmazkodni kellett volna az időjáráshoz, hogy veszélyt jelenthetett volna.