Felemás benyomást tett rám Ray Bradbury novelláskötete, Az öröm masinériái. Egyfelől mély csodálattal adózom a faszi stílusának: ennyire sok érzést, hangulatot egy-egy tökéletesen kiválasztott mondatba besűríteni kevesen tudnak a fantasztikumban. Ott van pl. a Vakáció című írás utolsó néhány sora, amelynek nyugtalanító volta, tökéletes embernélkülisége az elbeszélés elolvasása után bomlik csak ki (de ettől én még idemásolhatom). Asimov szerint az Isten kilencmilliárd neve végén található a legszebb utolsó sor - nos, a maga egyszerűségében számomra ez is erősen közelít hozzá.

Miután elmentek, a vágány még reszketett vagy két percig, majd elnyugodott. Lepattant róla egy pikkelyni rozsda. Megbiccent egy virág feje.
A tenger harsogott.

Kiemelném még a Srácok! Ültessetek óriásgombákat a pincébe! című írást, amely dicki módon, ám nála mesteribben adagolja a valóságba beszivárgó paranoiát (vegyük észre, hogy semmit nem mond ki tényként; a gombák veszélyes volta, az ufók támadása, a fia átváltozása mind csak a főhős félelme!). Vagy ott van az El Día de Muerte, amely egyfajta erősen képszerű kollázsban köt össze több egyidejű eseményt, keresztszimbolikával teremtve meg a szövegen túlmutató élményt. Az Akik úgy élnek, mint Lázár modern horrorba oltott szerelmi történet. A Kisdobos Shiloh mellett a kötet fantasztikumon kívüli írásai közül volt a kedvencem.

Van tehát a kötetben mindenféle tematika, talán klasszikus sf a legkevesebb, de hát Bradburytől nem is ezt várom. Minden íráson átsüt a szerző humanizmusa és líraisága - ami azt illeti, épp ez az, ami megfájdította gyomrom. Egymás után - de nem egy ültömben - olvasva az írásokat, hamar édeskéssé, cukrossá válnak a történetek, a Koldus az O'Connell hídonnál már egész citromokat rágtam el, hogy ellensúlyozzam a sziruposságot. Pedig önmagában azzal az elbeszéléssel sincs baj. Szóval Az öröm masinériáit hiba volna kihagyni, de érdemes betartani az orvosunk, gyógyszerészünk által előírt adagokat.