Ma küldtem vissza a Mélyebb rétegeket a szerkesztőnek, miután javítgattam az észrevételezett hibákat, pongyolaságokat. Néhány hónap alatt alkalmam nyílt meglehetősen eltávolodni a történettől, és most csak pislogok, mint pocok a lisztben: hogy a fenében tudtam ilyen szellemi és testi nyomorról írni? Akik ismernek, tudhatják, hogy nem sok párhuzam vonható a személyiségem és a történeteim között (ha csak nem valami képtelen freudista módon nem), ám most kifejezetten taszít, ahogy ezek a szereplők megélik az életet, a szerelmet és a szexet a cserélhető testek világában.  A novellával magával nincs bajom, csak amiről szól...

Ez vagy azt jelenti, hogy tudat alatt mégsem vagyok teljesen százas, vagy azt, hogy a novella megírása óta sikeresen kezeltek és új emberré váltam, netán hogy képesnek bizonyultam tőlem messze elütő karaktetrek helyébe képzelni magam. Ősszel ki-ki felállíthatja a maga diagnózisát az Eratóból.