Az utóbbi időben két remek regényt is olvastam magyar szerzők tollából. (A Grinről majd később.)

Raana Raas: Csodaidők

Először is: a regény - szerintem, és ez az első kötet legalábbis - nem sf. Ha elfogadjuk, hogy az sf elsősorban témaválasztás, akkor a Csodaidőkben nem sok indokot találok a scifi-díszletek felvonultatására - azon kívül, hogy nyilván a szerzőnőhöz ez áll közelebb. Ez egy családregény és egyúttal politikai regény (számomra remek érzékkel vegyítve), de a Kaven és a külsősök története játszódhatna egy kitalált kontinens országai-birodalmai között, űrhajók és deták nélkül. Tökéletesen működne minden fordulat.

Mindez azonban lényegtelen, mert nem attól jó egy regény, hogy sf. Márpedig a Csodaidők remek könyv, egy nagyon érett és empatikus szerző tolmácsolásában. A szereplők élők, hitelesek, még ha időnként néhány érzelmi reakció talán kissé ötletszerűen is szolgálja, hogy további konfliktusok alakuljanak ki a "beteljesülés" felé vezető úton (ilyennek találtam Judy néhány érzelmi megingását, amely késleltette Giinnel való kapcsolatuk elmélyülését). Tovább olvasva azonban érdekes módon ezekre nem épít a szerző; a hősök gyorsan visszatalálnak korábbi attitűdjükhöz. 

A konflikusok megmaradnak emberi léptékűnek, még akkor is, amikor a nagyhatalmi politika rátelepszik a főhősök életére. Nem válnak szuperhíróvá, hogy egyedül oldják meg a világméretű problémákat, indíttatásuk nagyon is a saját élettörténetükből ered, és az elért hatás sem fordít a történelem kerekén: egyszerű adalék marad a hírfolyamban, amely legfeljebb befolyásolja mások későbbi szerepvállalását. Nekem ez a vetület tetszett legjobban: az első kétszáz oldal után kezdtem igazán élvezni a könyvet, amikor a politika - raádásul nem valami kétdimenziós leosztással - keményen megjelent a háttérben. A kétdimenziósság másban sem jellemző a regényre: az egyes társadalmi berendezkedések, politikai célok jó és rossz odala egyaránt kiviláglik, ráadásul mindez nem valami egyetemes vezérlő ideaként jelenik meg, hanem a szereplők előítéleteinek, személyes sorsának megfelelően látjuk például bigottnak vagy a családi összetartozás idilli fészkének a Kavent. Az olvasóra hárul, hogy akar-e bármelyik vélemény mellé állni.

Megkövetem Enahmát, mert belátom, előítéletes voltam, amikor a fülszövegben olvasható sok magánhangzó-kettőzést megláttam: Raana, Raas, Yaan, Giin. Az efféle fogások általában csak valamiféle erőltetett egzotikumot akarnak sugallni, ahogy mondjuk a  mértéktelenül használt aposztrófok, ikszek, ipszilonok, de magában a regényben abszolút kisebbségben maradnak. A szereplők nevei így hitelesen működnek.

Azt is be kell vallanom, a három szereplő szemszögéből bemutatott cselekmény az olykori átfedésekkel nálam elfogultságra talál - magam is így építem fel regényeimet.

És végül a regény és a Zsoldos-díj kapcsolatáról. Mint ismeretes, azzal, hogy nem lezárt történet, a zsűri nem értékelte az első kötetet. Helyette ígéretet tett a teljes ciklus egy egészként való versenyeztetésére a majdani utolsó kötet megjelenésénerk évében. Nos, a regény valóban nem egy lezárt történet, ebben az egyben elfogadom a zsűri döntését (abban viszont , hogy egy ilyen szabályt verseny közben, ad hoc hoznak, már messze nem osztom a nézeteiket). Talán ha ott érne véget, ahol Judy és Giin élete rendeződni látszik, majd egy rövid kitérőben Yaan sorsát is felvillantaná... Ehelyett a történet ugyanolyan tempóban folytatódik tovább, majd egy "vége az első könyvnek" lezárással megszakad. Az önálló kötetekre jellemző ív marad el ezzel a megoldással.

De sebaj, a második kötet 2008 elején érkezik, izgatottan várom. És ajánlom a könyvet mindazoknak, akik nem feltétlenül a csihipuhit kedvelik, hanem emberi sorsokra kíváncsiak. A Csodaidők még az sf mezsgyéjéről is ráver jó néhány magyar sf-szerzőre - érdemes hát tanulni tőle.

U.i.: Az, hogy ki Judy anyja, nem is olyan nehéz kitalálni. Kicsit furcsállom, hogy - bár a család többi tagjainak egyértelmű a látszólagos leszármazás - Giin egy lépést sem tesz, hogy választ találjon a genetikai egyezés okára.