Ígértem, hogy írok néhány gondolatot a Grinről is, mint az utóbbi időkben olvasott másik nagyszerű magyar regényről*.

A fülszöveg alapján béna, sablonos - a kései Nemerékre emlékeztető - valamitől tartottam: az emberiség az űr kapujában, de jaj, az idegenek már itt is vannak, és beépültek az űrprogramba! A regény azonban sem invázióról, sem a kis szürkék utáni nyomozásról nem szól. Sőt, még azt a gyorsan kitalálható, nem túl eredeti motívumot - a Földön rekedt idegen azért segít az űrhajózás fejlesztésében, hogy hazajuthasson - sem próbálja unikálisként tálalni a szerző. Minden, amire számítottam, az puszta háttér, vagy egyszerű alaphelyzet a regény történéseihez, amelyek - szintén meglepetés a számomra - egyszerre hozzák az sf klasszikus korszakának pozitivista, a jövőbe bizakodással tekintő (mondjuk ki, naiv) szellemiségét, és villantanak fel olyan modern sf témákat, mint a tömegmédiára épülő politikai rendszer, a tömegbefolyásolás, az eszmékbe vetett, szélsőségesbe forduló hit. Mindez együtt egyedi ízt eredményez.

A regény szerkezete sajátos, a jelen idejű narráció nem nagy újdonság, de a hangsúly a párbeszédeken és a belső monológokon van, leírás szinte alig akad, és korunk vizualitásán nevelkedett olvasóként ez nem könnyíti meg a bevonódást a történetbe. Az események zömmel sodróak, a nyelvezet választékos (persze nem Bradbury időnként szirupos líraiságát kapjuk, ne dőljünk be a marketingnek), valahogy mégis "kívülállóként" követtem a Grin történéseit. Ebbe persze belejátszik, hogy időnként ismétlődnek motívumok, Borneo múltját például nagy átfedésekkel bontja ki a szerző, ilyenkor inkább lapoztam, hogy aha, ötven oldallal ezelőtt már értesültem erről. Ugyanakkor bizonyos motivációk nem bomlanak ki eléggé, a belső monológok ellenére időnként csak a következményekből sejthettem, hogy miért is tett valaki úgy, ahogy tett. A 20 év munka többet feltételezne.
 Sajnáltam, hogy McLaren döntésének erkölcsi aggályait - az emberiség kollektív döntését önhatalmúlag felülbírálva, a tudomány és haladás nevében, az "oktalan tömegek" ellenében cselekszik - szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a szerző. Rendkívül veszélyesnek tartom ugyanis az ilyen autoriter döntések pozitívnak történő beállítását.  
A jelen idejű történetmesélésbe helyenként zavaróan indokolatlan múlt idejű blokkok keverednek, amelyeknek okára nem tudtam rájönni. Talán véletlenül maradt úgy.

Összefoglalva: különleges regény (ahogy a születése is különleges: húsz év alatt formálódott regénnyé), amely érdekesen klasszicizáló, mégsem válik porossá, gondolatai ma is aktuálisak. Annak azért kifejezetten örülök, hogy címe nem az eredeti "Találtkapitány országa" lett... 

UPDATE: Ja igen, és hogy jóskodjak egy kicsit: nagyon nagy esélyt látok arra, hogy 2008-ban ez a regény nyerje el a Zsoldos-díjat. Saját jogán és az életmű miatt is. (A 2007-es Lőrincz L. novellával ellentétben például meg is érdemelné.)

*Brandon Hackett Poszthumán döntéséről - bár szintén csak elismeréssel szólhatnék róla - azért nem írok még, mert szerencsém volt napi munkakapcsolatban állni a szerzőjével, miközben készült a regény. Ennek eredménye furcsa állapot: nem áll olyan közel hozzám persze, mint egy saját munka, de közel annyira emlékszem még a fordulataira, a róluk folytatott vitáinkra, korai szövegváltozatokra stb. Ez azért némi elfogultságot eredményez.