A legújabb Galaktika meglepően vegyes élményeket nyújtott. Ami tetszett: jó volt Swanwick Ónmocsara. Szerencsés módon az olvasó fantáziájára bízta, mivel juttatta Patang ebbe a gyilkos idegállapotba társát, bár ez kétélű fegyver, hiszen ennek elképzelése nélkül nem tűnik elég erősnek MacArthur motivációja. Gondolom, ez meg is osztja az olvasókat.
Az Ónmocsárnál azonban sokkal inkább megfogott Ruth Nestvold Mars - Útikalauz turistáknak c. írása. Zseniális ötlet, hogy a történet - egy marsi űrturista tragédiája, önmagában banális téma - pusztán egy szoftver parancsmegerősítésein és keresési eredményein keresztül bontakozik ki. Egyúttal frappáns fricskája a technika mindenhatóságába vetett hitnek.
Szöges ellentét viszont számomra Gustavo Valente Betel című hm, novellája. Magába foglalja mindazt, ami számomra élvezhetetlenné tesz egy írást: a hátteret nem szövi a történetbe, hanem az írás első oldalain részletesen leírja - miközben néha a szereplőt is látjuk, aki számára persze mindez teljesen triviális, tehát sosem gondolná így végig.
A "főhős" egyébként is egy kétvonásos ceruzarajz, nem végigéli a történetet, hanem néha besegít az írónak, hogy újabb háttérinfókat mesélhessen el. Még saját balesetét is csak végigasszisztálja: miután az író szabatosan összefoglalja a megmenekülés teendőit, ő csak annyit fűz hozzá: "Szerencse, hogy nincs más lehetőség, amin gondolkodni lehetne." Freudi elszólás.
Előfordul még afféle gyors hangulatválozás is, mint "A legrosszabb, hogy neki személyesen kellett kimennie, hogy megjavítsa, de a várakozással ellentétben ez jókedvre derítette." Mi lett volna, ha a legjobb opció merül fel?
Nem segít a fordítás sem. Túl azon, hogy a fenti mondat mennyivel magyarabb, ha neki kellett volna kimennie megjavítani, még efféle dolgokat is kapunk: "A gondolattól felvillanyozva vette fel a bonyolult, kintre tervezett felszerelést, ami a valóságban egy erős és ellenálló gépesített páncél volt. Az egész váz több mint három méter magas volt". Az is természetes, hogy egy technikus/mérnök mi más jelzőt használhatna az apró lényekre, mint "pirinyók".
A másik - másfajta - mélyütés Jefremov volt, aki bár szépen ír, az Öt képben általa teremtett jövőkép aligha lehetne ellenszenvesebb a számomra. Oké, hogy egy 1970-ben írt novellán nem kérhető számon, miféle környezeti következményekkel jár, ha a pólusok felolvasztott édesvizét a sztratoszférán keresztül trilló literszámra zúdítják Ausztráliára vagy éppen a Szaharára (az ötlet persze magán hordoza a totaliter rendszerek minden féleszű megalomániáját, vö. az Aral tó szétöntözése). De a rendszerkonform szoc.realizmus dícsőítésében olyat leírni a huszadik század képzőművészetéről, hogy (a múltban) "nem vált rögtön világossá, hogy a szétrombolt és eltorzított formák, perspektívák és színátmenetek a skizoid pszichikum környező valóság meghamisítására való törvényszerű törekvésének megnyilatkozásai"?
Még szerencse, hogy fel is menti e múltbéli tévelygőket: "akkoriban rengeteg embernek volt fejletlen az ízlése". Muhaha. Remek dolog vonalas szerzőket olvasni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.