Nebula-jelölés, elnyert Arthur C. Clarke díj - egy disztópia, amelyet sokan az 1984-hez hasonlítanak. Nem rossz ajánlólevél, és valóban, nem okozott csalódást. Kifinomultan, szuggesztíven megírt regény amelyben a nők elnyomottak egy olyan vallási fundamentalista köztársaságban, amelyben megtaláljuk mind az amerikai keresztény konzervativizmus, mind az iráni teokrácia kiépülésének motívumait. Kortünet, és persze sf, ahol a nulkeáris és biológiai szennyezés következtében a kisszámú termékeny nőt a hatalmi elit rendelkezésésre bocsátják béranyaként, ahol mindenkit megfigyelnek, ahol mindennaposak a tévelygők kivégzései, mindenki megfigyelt és megfigyelő.

A diktatúra sajátosságai hasonlóak az 1984-ben látottakhoz, de itt egy fontos aspektussal bővül a kép: a visszaemlékezésekből az elnyomó rendszer felépülése is kirajzolódik, ahogy a polgárok passzivitása miatt lépésről lépésre foszlanak szét a szabadságjogok, míg végül a határok lezárulásával fizikailag és lelkileg is megteremtődik a totális kiszolgáltatottság állama - persze kizárólag a "jó" érdekében, a tiszta erkölcsök, a túlélés jelszavaiba burkolva. Ez a folyamat nyújtja a regény legmegrázóbb pillanatait, amikor Fredé már csak úgy emlékszik régi, szabad életére, amikor farmerben és kifestett körmökkel járkálhatott, volt férje és munkája, mint egy talán sohasem létezett álomvilágra.

Nem csupán feminista üzenet ez: olyan figyelmeztetés, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, hiszen a rend és a kényelmes biztonság csábító ígéretével ma is számtalan szélsőség áll ugrásra készen, hogy elfoglalja mindazokat a szegmenseket, amelyeket a szabadságunkból készek vagyunk feláldozni.