Több, általam mértékadónak tekintett vélemény szerint is gyenge a regény: túlírt, képtelen bevonni az olvasót, a két szálon építgetett, grandiózusnak szánt rejtélyből pedig csupán egy halk pukkanásra telik a végére.
Ilyen előzmények után vettem a kezembe Ken MacLeod könyvét, igyekezve függetleníteni magam a várakozásaimtól. Lehet, hogy ettől, vagy a számomra szuperhangulatos prológustól, de egyszerre azon vettem észre magam, hogy ez a könyv nekem tetszik.
Persze tényleg túlírt: mindkét szálon lassan csordogál előre a történet, egész fejezeteket lehetett volna meghúzni bekezdésnyi terjedelmekre, olyan kevés lényegi dolog történik. De a túlírtság időnként nálam megbocsátható, lásd Banks, feltéve, ha cserébe kapok valamit.

Itt úgy tűnt, kapok. Remekül elszórakoztam azzal, hogy az elszólásokból, háttérinfó-morzsákból megpróbáltam feltérképezni mind a közeljövő, mind a távolabbi idősík politikai-társadalmi hátterét. Külön érdekes volt, hogy az egyik szál nyilvánvalóan a múltja a másiknak. Elgondolkodtató ötlet a szocializmus újjáéledése a globalizációra adott válaszul. Az író dicséretesen árnyaltan ábrázolja az új hidegháborús rendszereket.

Tetszett, ahogy nyelvileg is elkülönül a két szál, a közeljövő karcosabb, szlengesebb, a távolabbi - a díszletekhez hasonlóan - inkább valamiféle 18. századi hangulatot áraszt. És minden túlírtság ellenére határozottan úgy tűnt, a cselekmény halad valamerre…

Aztán a százvalahanyadik oldaltól a dolog kifulladt. Kábé onnan – és innentől spoilerek is jönnek -, hogy Gregorék elindulnak felkutatni a kozmonautákat, illetve Matt eljut az űrállomásra. Előbbi esetben gyakorlatilag semmi nem történik a vérszegény szerelmi háromszögön kívül, utóbbiban meg a szövevényesnek szánt össze-visszaesküvés válik nehézkessé, túlbonyolítottá, és igazából tét nélkülivé. Persze, MacLeod próbál időnként tévútra vezetni, de hát a regény két idősíkos szerkezete miatt mindvégig biztos, hogy Matték megépítik a hajtóművet és meglépnek a Földről… Ami pedig a Nagy Rejtélynek tűnik, arról semmi nem derül ki, az író elspájzolja a következő részekre, helyette jön valami kis szegényes cliffhanger és olyan, a relevancia erejével hatni szándékozó infók, amelyekre már korábban magam is rájöhettem. Szóval marad a pislogás: erre ment ki a dolog? Na ne.

Ezt tetézi, hogy nem csak a nagyobb kérdések megválaszolását tolta ki MacLeod a trilógia következő részeire, de egy sereg más, amúgy érdekesnek tűnő problémát is, mint pl. hogy az istenek miért hozták el a Földről annak idején a krákok, a szauruszok őseit, majd időnként emberi csoportokat is. Kicsit úgy tűnik, a világegyetem jóformán csak a mi bolygónkból áll, de még csak támpontok sincsenek, miért.

Alapvetően tehát jó lenne ez a regény, csak meg kellett volna húzni kb. 100 oldalra, és remek felvezetése lett volna az egyetlen, legfeljebb kissé vaskosabb regényként megírt trilógiának. Mert nincs kétségem, a többi rész is hasonló lesz: érdekes ötletek, jól kitalált világ egy diétás történetbe oltva.