Avagy A teremtés utolsó napja, bővített kiadás.

Wolfgang Jeschkétől eddig többnyire ultrajó írásokat olvastam (talán a Midas volt egyedül gyengébb), úgyhogy nagyon nem nyúlhattam mellé A Cusanus-játszmával sem. Ami egyébként Cusanus-játék, de ez címként kétségkívül nem hordoz semmi baljóslatút - márpedig baljós jövő az van, és Jeschke hasonló módon gondolkodik Európa egy lehetséges jövőjéről, mint tettem én A Keringésben: Európa határait az éghajlatváltozás elől menekülő menekültek ostromolják. Ám német szerzőnk kevésbé volt kíméletes, így a frontvonalak immár Róma magasságában húzódnak, a harc pedig sokkal kíméletlenebb, ráadásul Közép-Európa tetemes részét lakhatatlanná tette egy nukleáris katasztrófa. (Mi , magyarok relatíve jobban jártunk, mert a kissé nevetséges, álbarokkba forduló Ausztria simán annektálta hazánkat.)

Ebben a világban hősnőnk, Domenica – a klasszikus szabályok szerint – jelentkezik egy munkára, amiről semmit sem tud, majd sok-sok oldallal később derül csak ki a számára (miközben az olvasó már rég tudja és bosszankodik, hogy miért nem böki már ki a szemét), hogy a Vatikán által pénzelt terv részeként növényi génállományt kell átmentenie a középkori kontinensről. Még később az is kiderül, hogy Domenica adottságai messze többre is alkalmasak, mint utasként felülni a múlt és jövő közt haladó solitonokra, ez a regény végére el is juttatja a maga Nirvánájába – vagy éppen poklába.

De nem csak az időutazás-projekt ismerős A teremtés utolsó napjából. Felbukkannak itt alternatív történelmek, még egy faszi is, aki ezeket kutatja. Előbukkannak a távoli jövő küldöttei, akik ugyan ezúttal nem angyalok, egyikük inkább patkány alakjában mozog, de ezt is kipipálhatjuk. Újraírta volna Jeschke nagy sikerű regényét? Igen és nem.
Van egy olyan érzésem, hogy az idős Jeschke ezzel a regénnyel élete nagy művét kívánta megírni. Így a tagadhatatlan hasonlóságok épp úgy a háttérbe szorulnak, mint akár maga a cselekmény. A regény igazi története az ábrázolt világ, a rengeteg jövőbeli technológia és használatuk, az időutazás elmélete, a megannyi európai kulturális szilánk, amely a szerző irigylésre méltó tájékozottságát jelzi. Mindezek roppant aprólékosan épülnek be a regénybe – nem véletlen a kétkötetes terjedelem.

Sokaknál ez gondolom, le is írja a regényt, mert kétségkívül lassan hömpölyög előre a nem is túl bonyolult cselekmény, hosszas kitérőket teszünk időben és térben, vagy éppen a kitalált technológiák kedvéért. Ez néhol érdekes, néhol meg nem – például csak azért érinteni a nukleáris katasztrófa földjét, hogy láthassuk, milyen, ha már az író kitalálta, inkább rossz ötlet, mint jó. Az időutazás elmélete ezzel szemben lenyűgöző és frappáns, bár fel kellett hozzá támasztani a matematikus Srínivászát (aki itt burmai, ha jól emlékszem). A regény végén pedig váratlan irányba kanyarodik a történet, ami nem kevés hiányérzetet hagyhat az olvasóban.

A regény tehát aligha nyer el osztatlan tetszést, de aki legalább annyira szeret az íróval utazni mint a főhősökkel, az tartalmas órákat tölthet el A Cusanus-játszmával.