Gyula felkért (még januárban, de a technika ördöge kicsit közbeszólt), hogy állítsam össze a tavalyi év  öt legmeghatározóbb olvasmányélményét. Íme, természetesen csak az sf&f berkeiből:

Az időutazó felesége
Fura, de egy nem sf – vagy megengedőbben: egy "alkalmazott sf" – könyv az év regénye nálam. Két ember szerelme és élete, tulajdonképpen ennyi. Talán azért is fogott meg így, mert a párommal minket összekötő kapcsolatot láttam viszont a könyv lapjain.

Tengely
A Pörgés 2007-ben az év regénye volt nálam. A Tengely más. A nyelvezet most is árnyalt és igényes, a hősök személyisége és kapcsolatai sem maradtak kidolgozatlanul, ám az a kozmikus lépték hiányzik belőle, amitől az első rész úgy fejbe kólintotta az embert. Tulajdonképpen egy remek könyv ez, csak a Pörgéshez mérten kevesebb.

Sosehol
Gaiman mindig megvesz kilóra, itt is ez történt. Olyan könnyedséggel és finom humorral fogalmaz, hogy csak bámulok. A fantáziája ma már nem tűnik kimagaslónak, de a helyszínek és figurák színesek, emlékezetesek. Egyedül a végét tartom elhibázottnak: én ott fejeztem volna be, hogy Richard Mayhew próbálkozik a visszailleszkedéssel a hétköznapi életébe. A Lenti London kapujának újbóli feltárulása semlegesítette azt a nem túl vidám, de lényegében igaz üzenetet, hogy egyszer mindenkinek fel kell nőni és odaállni a kocsirúdhoz.

Helyet! Helyet!
A felépített világ meglehetősen ingatag lábakon áll, ám ez nem jelenti azt, hogy hasonló helyzetbe nem kerülhetünk – ha nem is 1999-ben, de mondjuk 100 évvel később. Mindenesetre a tömegtől fuldokló New York atmoszférája nagyon rendben van, a kisemberek mindennapos küzdelmei a túlélésért (és egymásért) is kellően árnyalt. A próza mentes minden stiláris pozőrségtől, de nem válik szárazzá. Ez is egy olyan regény, amit a cp előképei közé lehet sorolni, ahogy pl. az Átjárót.

A Cusanus-játszma
Erről bővebben itt, ahol a nagy szófosásban tulajdonképpen a lényeget hagytam ki: A teremtés utolsó napja jobb a maga keresetlen egyszerűségével.