Kiolvastam a Bioszférát Robert Charles Wilsontól (nálam szerencsésebbeknek már csak Bob), és talán még sosem éreztem ennyire, hogy belelátok az írói fejlődésbe. A szóban forgó regény 1999-es, míg a Pörgés, amelyhez önkéntelenül is hasonlítgattam, 2005-ös.

A Bioszféra kicsit olyan, mint visszanézni a múltba: egy kiforratlanabb irót láttam, aki mintha csak próbálgatná oroszlánkarmait, amelyeket később a Pörgésben olyan lenyűgözően villogtat. A karakterek még kissé nehézkesek, kétdimenziósak, de cselekedeteiket már nagyban befolyásolja múltjuk és emocionális viszonyuk másokhoz. A próza sok helyütt mély és költői, de a háttérinfók még döcögősen adagoltak; az író beszél ki és magyaráz minduntalan az olvasónak. A cselekmény már kozmikus méreteket ölt, de messze nem tartogat akkora meglepetéseket és fordulatokat. Konkrétan a regény felénél sejtettem, hogy valami ilyesféle megoldást kapok, amit csak az tompított, hogy a végső lezárás a későbbi események más folyását engedte sejteni, mint amit vártam. Vagy amitől féltem.

Hasonlóság mutatkozik egyébként a két regény konfliktusában: adott egy számunkra érthetetlen, kollektív értelem, afféle isteni tudat, amely sokszorta idősebb nálunk, és akihez beszélni egyúttal a beszélő halálát is jelenti. Kicsiny porszemek vagyunk, kívül rekedve az univerzum valódi életén.

A regény fele egyébként más okból is kritikus: nagyjából a 140. oldalig nem sok történik: a figurák elfoglalják helyüket a kezdő mezőkön, ennyi. Csak utána gyorsul a tempó a megszokott wilsoni sebességre, ahol egyre nagyobb tétek között robogunk a végkifejletig.

Összegezve: jó regény, de ez még nem az az író. Viszont irigylésre méltó, hogy mindössze hat év telt el a két regény között...