Kedvcsinálónak ímhol az első blokk a novellából:  

Egy májusi napon

 

Minden az iszonyatból táplálkozik.

Honza a bokrok mögött bujkált, onnan követte a szemével az égen hangtalanul átmanőverező vilga hajót. Úgy nézett ki, mint egy fejre állított, hatalmas mikroszkóp. Rendkívül bizarrnak tűnt, hogy ez a hatalmas tömeg ott függ a semmiben, mozgása, amelynek több száz köbméternyi levegőt kellett volna felkavarnia, csak valami egészen gyenge szellőt keltett. Honza érezte az arcán. Idegenszagot hozott.

Amikor a jármű elhaladt a a gimnázium fölött, a férfi kiugrott rejtekéből, és a hátizsákját magához szorítva futni kezdett az üres utcán. Tapasztalatból tudta, hogy a vilgák nem nagyon foglalkoznak a felbukkanó emberekkel, legfeljebb valami propagandaszöveget kezdenek adni, arra biztatva az illetőt, hogy jelenjen meg a legközelebbi tranziton, és kezdje meg utazását az új életbe.

Új élet. Az iszony a cinizmusból táplálkozik.

Mint a nácik, meg a munka, ami felszabadít, motyogta, ahogy sebesen igyekezett a hajó nyomában maradni. Ez a cinikus eufemizmus a legrosszabb. Mondanátok ki. Mondanátok ki!

Átvágott a piacon (ahonnan örökre eltűntek a kötényes nénik, akik kiskerti salátát és nárciszt árultak), majd kiért a fő utcára (ahol az új bevásárlóközpont már sosem telik meg konzumidiótákkal). A vilga jármű valahol messzebb, egy helyben lebegett. Honza hirtelen nem tudta betájolni, a kisváros melyik utcája lehet ott.

A hátizsákban zörögtek a csajkába tett evőeszközök és a többi holmija; nem tudta úgy fogni, hogy elhallgassanak. Mint a gondolatok, az éhes, iszonyodó agy jelei. Mint a csontok a bőr alatt. Tudta, hogy nagyon sovány, de semmi olyat nem volt hajlandó enni, amihez a vilgáknak közük volt. Biztos meg akarják mérgezni a hozzá hasonló túlélőket. Igen.

Úgy festhetek, mint egy fogoly a lágerből, gondolta futás közben. Valami pedig épp az imént jutott az eszébe a lágerekkel és a nácikkal kapcsolatban, de nem tudott visszaemlékezni rá. Gondolatai már egy ideje csapzottak és töredezettek voltak, és csak remélte, hogy nem a vilgák agymanipuláló sugarai miatt.

A fő utcán - volt egykor neve is, de mindenki fő utcának hívta a kisvárosban - természetesen semmi nem mozdult, egyetlen kóbor macskát vagy nyulat leszámítva, ami szürke villanással tűnt el az egyik tárva nyitva álló kapuban.

Fájt és szúrt az oldala, egyre inkább sántikálva futott. Legyengült, igen. A folytonos iszonytól. Végül megállt, és lihegve szorította a kezét a bordáihoz. Már látta, hova tartott a vilga hajó.

Hátizsákját az aszfaltra ejtette, átfutott a parkolón, és belökte a kovácsoltvas kaput. Pontosan ismerte a nyikorgását; gyerekkora óta jártak ide a családjával: a nagyszülei korán meghaltak. Talán hangosabb lett a fém jajdulása, amióta nem járt erre senki.

A temetőben volt. A sétányt felverte a fű, itt-ott fiatal akácok feszítették szét kockáit, mint ahogy mindent, amit egykor emberkéz épített, majd magára hagyott. A sírkövek sora felfutott egészen a kis dombra. Felérve a férfi megtorpant. A vilga hajó mintha karnyújtásnyira tornyosult volna a levegőben.

A fejre állított mikroszkóp hasán fények csillantak, nyílás támadt. Honza szinte érezte a különös fizikát, az erőket, amelyek kavarogtak.

És a föld emelkedni kezdett ott lent, a hajó alatt. Megbillent sírkövek, nyárfák, elkorhadt pihenőpadok és fonnyadt virágok kezdték meg útjukat a hajó gyomrába, nyomukban a fekete föld mázsáival, tonnáival, amelyben itt is-ott is csontokat, félig elporladt koszorúkat, nyirkos szemfödőket látott vagy vélt látni elvillanni. Az egész lassan, szinte méltóságteljesen történt.

Minden az iszonyatból táplálkozik. Látta a vilgákat halottakat enni.