Kemény egy oldal szöveg megírása után tavasszal kénytelen voltam belátni, hogy szabadidőm jelen állása szerint nem tudok regénybe fogni. Ötletelni, novellákat írni még csak-csak, de a regény túl nagy falat. Szomorú voltam, mert minden nehéz pillanata ellenére is szeretek regényírás közben létezni, együtt élni a szereplőkkel, szagolni a világ atmoszféráját akkor is, ha éppen a legszokványosabb hétköznap vesz körül, és mondjuk kapaszkodom a buszon. Jó dolog fél lábbal egy másik világban állni, ami csak az enyém.

Talán mert közeleg az év vége, ez a hiányzérzet csak tovább erősödött. Azon kaptam magam, hogy egyre többször nyitom meg a kis jegyzetfájlomat és úgy lesek bele, mint kisfiú játékbolt ajtaján. Megpróbáljam még egyszer, és legföljebb befürdök majd vele, mint tavasszal? Előbb szervezzem át az életem, hogy ismét legyen nap mint nap, hónapról hónapra kiszámítható írásidőm?

Aztán amikor egy blogbejegyzést írtam - hamarosan az is fölkerül - az idei év írói mérlegéről, rájöttem, hogy a megoldás az orrom előtt van. Novellákban kell megírni a regényt. Egyenként észszerű időn belül el tudnak készülni, és ha köztük hosszabb ideig nélkülöznöm is kell az írást, akkor se hullok ki egészen a dologból.

Most már van nyolc novellaötletem, némelyik tényleg csak ötlet szintjén, mások részletesebben is kidolgozva. És az elsőt meg is írtam*, van 50 ezer karakterem az ötödik regényből! Két évnyi szünet után...

* Szerzőnk itt csalásra vetemedik, ugyanis csupán a regény előzményének is számító, Szirénének című írását dolgozta át. Nézzük el neki, hiszen annyira örül!