Miután elkészült az új regény előzménynovellájának átirata, keményebb terepre merészkedve jöhetnek a vadiúj történetek. Fejben és részben jegyzetben több sztori is elég kidolgozott ahhoz, hogy elkezdjem, így hasraütésszerűen láttam munkához. És itt jött a Hackett-hatás*.

A munkamódszerem ugyanis az, hogy - noha szinte egyáltalán nem írok lineáris időrendű novellát - abban a rendben írom meg a történet szövegét, ahogy az a végleges írásban látszik. Tehát ha a novella ide-oda ugrál az időben, akkor én is ugrálok vele együtt, félbehagyom a jelenetet, hogy az előzményeket írjam, majd visszatérek a jelenhez stb. (Ugyanígy nem jelent problémát a több szálon futó regényeknél váltani a szálak között.) Ez segít, hogy folyamatosan érezzem a szöveg egészén végigfutó dramaturgiai ívet.

Most azonban valamiért nem ez történt. Megírtam teljesen random módon három kulcsjelenetet (kulcspárbeszédet), amiről még én se tudom igazán, pontosan hol lesznek a novellában. Környezetleírással, a beszélők árnyalásával, atmoszféra-teremtéssel nem foglalkoztam, mondván, majd később. Szóval mint Hackett az első körös szövegeinél.

Érdekesnek érdekes így dolgozni, de tartok tőle, nem nekem való: míg a címszereplő kollégát inspirálja az is, hogy a kulcsesemények megírása után felépítse az azokat összekötő szövegeket, kitöltse élettel az eleinte puszta párbeszéd jeleneteket, én már most kezdem azt érezni: ha előre megírom a "lényeget", akkor mi élvezet marad utána?

Szóval nem, ez így nem megy, vissza a strartvonalra. De érdekes, mennyire mások lehetnek az írói módszerek.

* Na nem, nem a millió karakterek kidobása-jelenség, ez egy másik.