Adott egy fikciós világ, amit Szabó Sándor alias szs kolléga kezdett építgetni, aztán lett belőle blog, sok szerző, olyan olvasótábor, amit néhány sf-íróink egy része is megirigyelhetne, majd pedig könyv.

Bár nem sf-ről van szó, a kiindulási pont egy furcsa időutazás, ahol majd' egy egész magyar megye átkerül az ókori Kárpát-medencébe. Magyarázat nincs - nem is kell, ugyanis a többszereplős történet nem az okokra, hanem a következményekre koncentrál: mihez kezd 300 ezer honfitársunk a töredékesen megmaradt infrastruktúrájával, kultúrájával, jó és rossz beidegződéseivel a vad kelta törzsek között? Posztapokaliptikus történeteket sokat láttunk, de olyat kevésbé, ahol ennyire hétköznapi magyar valóság jelenik meg, és ez a regény legerősebb vonala. A mai magyar faluvilág, a jó értelmben vett átlagemberek, akik erejéből minden korban csak az alkalmazkodásra telik (szuperhősöket ne várjunk, és milyen jó ez így!), a jól ismert bürokrácia és hivatali világ - csupa olyan szag és íz, ami annyira ismerős, hogy különösebb irodalmi bravúrok nélkül is képes bevonni az olvasót, folyton azt sugallva: igen, ha velem is megtörténne, pont ugyanez lenne. Volt szakaszvezetőként és távközlési szakemberként megállapíthatom, hogy a szerzők alaposan utánajártak a részleteknek (nem meglepő; ha jól tudom, a legtöbben a saját szakmájukat írták bele a figurájukba).

A regény narrátorai pontos képet festenek az élet újraszervezéséről, talán túlságosan is a közösségre, és kevésbé az egyénre koncentrálva. Személy szerint ez volt az egyik problémám: az újrakezdés fáradalmai mellett nem nagyon jut idejük a karaktereknek egzisztenciális-filozófiai kérdéseken rágódni, pedig annyi érdekes gondolat felmerülhetett volna az egyén és a valóság viszonyától kezdve az újraalkotható történelemig. Van néhány felvillanás ugyan, mint amikor a püspök elégedetten konstatálja, hogy van még idejük felkészülni Jézus születésére, de ezek inkább csak jelzésszerűek: nagyon olyan érzésem volt, hogy ezekkel csak a világban rejlő potenciált kívánták a szerzők megvillanatni, óvakodva attól, hogy jó előre ellőjenek minden puskaport. Tipikus megosztott világ betegség.

A másik gondom a nők hiánya: kapunk kb. hat narráló figurát, és mind férfi. A nők csak a háttérben suhannak el, leginkább a tűzhelyet őrizni, de még jobb, ha el is tűnnek hőseink életéből, mintha csak zavarnák a szerzőket a karaktereik mozgatásában. Ez ad valami suta kamaszfantázia-jelleget az egész könyvnek, kár érte.

A narráló figurák önmagukban is egymás testvérei lehetnének - itt picit több a vívódás, ott a pacifizmus, de jóformán az egész könyvben csak a végzett feladataikról tudtam megkülönböztetni őket. Ahá, ez a távközlési szakember, ez meg a rendőr. Egyedül a boszniai háborús veterán domborodik ki, de ő is inkább csak hozzájuk képest.

A világ természetéből adódóan nem kapunk teljes lezárást a regény végén (a nagy kaland csak most kezdődik), de nem csak azért tettem le úgy a könyvet, hogy a francba, de kár, hogy vége. Irodalmi gyengeségei ellenére ugyanis ez egy nagyon jól kitalált dolog, elismerésem a szerzőknek.