Megrökönyödve olvastam Corpus sorait az írástól való visszavonulásáról, főleg, hogy a Nagatét említi, mint a döntésének egyik okát. Egyrészt túloz, másrészt a jelenség a lényeg, nem maga a kiváltó regény.

Én is rendszeresen belefutok olyan regényekbe, amelyektől odáig vagyok, és azt mondom, na ilyet én nem tudok, hol vagyok én ettől. A Pörgés után még viccelődve meg is jegyeztem, hogy megyek, törlöm A Keringés kéziratát...

Ha a padlón vagy, legalább vegyél fel onnan valamit, tartja a mondás. Ezekből az érzésekből elszántságot, erőt merítek. Hogy ehhez kell mérnem magam, hogy erre kell fejlődnöm, el kell lesnem a módszereit, tanulnom kell tőle. Hogy valamikor a jövőben majd hátha közelebb kerülök ehhez a szinthez.

De letenni a tollat (klaviatúrát)? Elindulsz a tengerhez, ám félúton inkább visszafordulsz, mert mégis túl messze van, és különben is, mások már ott vannak?

És figyelem, másnak ugyanezek a csodálatot kiváltó könyvek akár semmit se jelenthetnek, vagy tarthatják egyenesen rossznak. Sokfélék vagyunk. Honnan tudhatná valaki, hogy a saját regénye - nem feltétlenül az, amit megírt már; lehet, hogy majd csak a következő utáni, vagy még későbbi - nem lesz mások számára nem egyszerűen jó, hanem kurvajó?