A múltkori - te jó ég, áprilisban volt - posztomban említett hajóbontós novella elkészült a héten, bár magam sem értem, hogy történt. Előtte hónapokig csak elő-elővettem, üldögéltem fölötte, szövegszinten kicsit javítgattam, majd undorodva visszalöktem a képzeletbeli fiókba, hogy ebből sosem lesz semmi. Aztán három napja valami apróságot javítottam benne (próbáltam könnyedebbre venni az egészet, hogy ne legyen olyan komolykodó), és ettől egyszerre megrázta magát, majd lábra állt.

És érdekelni kezdett. És éjt nappallá téve dolgoztam rajta, és közben újra írónak éreztem magam. (Az olyan, mint amikor írás közben száguldanak a gondolatai az  embernek, amikor pedig éppen nem ír, akkor egész nap mondatokat fogalmaz és csiszolgat fejben.)

A francba, mennyire hiányzott ez!

Pedig már kezdtem úgy érezni, hogy tulajdonképpen nem kell ezt erőltetni; kiderült, hogy írás nélkül is teljes és boldog az életem - hát hiányzik nekem, hogy azon frusztráljam magam, miért nem írok már valamit? Egy csomó okát találtam annak, miért távolodtam el az utóbbi években az írástól (de magától az sf-tól is, nyilván van összefüggés): mert amikor még nem volt időm rá, könnyebb volt, ha hátat fordítok neki; mert úgy éreztem, már nem tudom megugrani a saját léceimet, mert nem jöttek elég jó ötletek... De a legegyszerűbben úgy lehetett összefoglalni, hogy egyszerűen már nem találok benne örömet.

Erre most ez történik.

(Különben meg 90 ezer karakter lett az írás. Most még pihentetem, aztán előveszem, aztán elküldöm kedves és megbízható ismerőseimnek, akik nem szégyellnek véleményt mondani róla, aztán átírom a béna részeket, majd végül postázom a Galaktikának. Szerintem jövőre el is lehet olvasni folytatásokban.)