Már túl vagyok rajta, de ennél a regénynél sem tudtam elkerülni a félidős pánikot. Ahogy az írók jó részénél, nálam is kábé ekkor jön el az a pont, ahol egyszerre csak úrrá lesz rajtam az érzés, hogy az egész nem jó; nem arra megy, amerre kéne; nem olyan jó, mint lehetne. Végignéztem a szöveget és csupa kihagyott lehetőséget, közepes igényességgel letudott jelenetet láttam, ráadásul úgy tűnt, a karaktereknek még azt a kevés karakterességét is megerőszakoltam.

Ha az érzés időleges is, egyáltalán nem  kellemes érzés pocsék írónak érezni magam. Az ott, hét óránál a vekkeren nem is olyan rossz tanács...

A jelenség érthető persze: a regény feléig még nagyjából széttartanak a szálak, minden bonyolódás csak lóg a levegőben. Ahhoz már elég sok szöveg megvan, hogy az ember úgy érezze, valahol elvesztette a fantáziájából letekeredő fonalat, ám ahhoz még kevés, hogy a vége közeledtével elkezdjenek a helyükre kerülni az apró alkotóelemek, és ez megadja a kellő önbizalmat a befejezéshez.

Azt is tudom, hogy minden regényemmel keresztül mentem ezen. Számítok rá, tudom, hogy elmúlik, ám ettől még minden egyes alkalommal megakaszt, kikészít. Annyira kihagynám ezt a szakaszt az írás folyamatából, de jobban elgondolkodva rajta rá kell jönnöm: talán ez is ad egyfajta megerősített alkotó elszántságot, hogy a végét úgy igazán oda tudja tenni az ember.