"Az ekranoplán rázkódva a hasára ült a vízen, és elcsendesedő hajtóművekkel manőverezett az úszó város mögött vontatott mólóhoz.

A tenger az Iaszón-csatorna torkolatában ólomüveg táblának látszott. Amikor az utaskísérő kinyitotta az ajtót, forró, sekély tenger és szárazra került moszat szaga, sirályok rikoltozása csapta meg őket. A móló hosszan nyújtózott el a leszállók előtt, szinte vibrált az afrikai hőségben. A végén só ette lépcső kanyargott fel a fedélzetre, mellette szerencsére liftet is kiépítettek, így az apját is könnyen feljuttathatták a fedélzetre. Fent egy hivatalos kitűzőt viselő arab asszonynál aláírták a közösség normakódexét, amellyel tudomásul vették Al-Abjad törvényeit és szabályait, majd belevetették magukat a szűk, árnyas sikátorok forgatagába.

Az úszó sziget a tengeri áramlatok sebességénél alig gyorsabban hajózott nyugat felé a csatornán, útja során folyamatosan fogadva a drócsókat, bárkákat, hidroplánokat és kisebb hullámkarcolókat. Csereáruk, nyomtatási tervrajzok és hírek keresték vevőiket a tatfedélzet bazárjában."

A Távolvízben szereplő Szahara-tenger nem teljesen a képzelet szülötte - vagyis nem az én képzeletemé.

A Dzserid Sott egyike az Atlasztól délre elterülő terület lefolyástalan időszakos tavainak. Az ókori görögök úgy tudták, hogy itt, a Tritónisz-tavon futott zátonyra az Argo, fedélzetén Iaszónnal és az aranygyapjúval, járt erre Odüsszeusz, sőt, Pallasz Athéné bölcsője is itt ringott valahol. Mivel a medence nagyjából 10 méterrel van a tenger szintje fölött (de leginkább messze alatta), a térképre nézve könnyű elképzelni egy tengert, amely a Gabes-i öböltől nyugat felé hol kiszélesedve, hol összeszűkülve felfűzi a sós tavakat a Melrhir Sotton is túli területekig.

Sok évszázad eltelt a görögök után, a Szahara mind pokolibb hellyé vált és a tavak egyre zsugorodtak, sőt az év nagy részében kiszáradt sós sivatagként várakoztak az első esőkre. De a görögöket nem felejtettük el. Egy angol fazon, bizonyos Mackenzie konkrét terveket dolgozott ki arra, hogy az Iaszónról elnevezett csatorna megnyitásával vezessék be a Földközi tengert a sivatagba, hátha enyhíti a rettenetes hőséget, a halászat munkát ad a helyieknek, a közlekedés meggyorsítása pedig jól jöhet a terület gyarmattartóinak, a franciáknak. Az ötletben maga a Szuezi-csatorna atyja, Lesseps is látott fantáziát.

Aztán jött Verne, aki az íróasztal-fiókban maradt tervet felkarolta, és utolsó regényében, a Szaharai-tengerben meg is valósította. Azaz majdnem, hiszen könyvében a földmunkákat a berberek akadályozzák, míg végül a természet a maga cseppet sem finom módján közbeszól és egy földrengéssel túl is teljesíti a mérnökök terveit.

A regényemben a magam szerény módján mindannyiuk előtt le akartam róni a tiszteletemet - de legfőképpen Verne előtt, aki nélkül a tudományos fantasztikum sem lenne ma az, ami.