Még nem is beszéltem a készülő regényemről, pedig már igazán a végén tartok - terveim szerint valahol félmillió karakter alatt megáll majd.

Az egész egy álommal kezdődött: hatalmas űrhajók lebegnek némán egy bolygó felszíne fölött. (Álmokban jó vagyok, nem egy témát merítettem belőlük.) A képben volt valami baljóslatú, nyomasztó, mert senki sem tudta, miért vannak ott - ébredés után hosszan tűnődtem rajta, mi lehetne a válasz.

A regény Sigiről és a nemzetségéről szól, akik egy hideg, zord bolygón élnek egy felfoghatatlan méretű űrhajó árnyékában. Mablunak hívják a hajót, és álmélkodva figyelik, ahogy egyszerre gépi és élő teremtményei segítségével sürgölődik, tudomást sem véve az emberekről. Sigiék nemzedékek óta próbálják megérteni Mablut, és úgy tartják, ha elég okossá válnak, az űrhajó Legénységéül fogadja őket, és elrepül velük egy gazdag, meleg világba.

Aztán egy nap Sigi egy emberhez hasonlatos látogatóra bukkan, aki az égből zuhant a nemzetségnek otthont adó öböl partjára. És olyan dolgokat mesél neki, ami mindent megkérdőjelez, amit hittek magukról, az űrhajó céljairól és a csillagokról, amelyeket az éjszakai égboltra felpillantva látnak...

2016 novemberében fogtam hozzá, és bár a nyáron elvakációztam az írásra fordítható időt, egész jó tempóban haladtam vele. A tízezer leütés per hét limit egy jó kompromisszum regényíráshoz: nem olyan nagy, hogy nyomasztó falként magasodjon előttem a hét elején (tulajdonképpen 2-3 produktív este alatt hozható), viszont folyamatosan megvan az ütemes haladás érzete.

Egyelőre Porba hullott istenek munkacímmel fut, ami fura, mert eltér a korábbi egy-két szavas, tömör regénycímeimtől.

Ha minden oké, még az idén elkészülök vele!