A jégpáncél alja egyáltalán nem bizonyult síknak: kiszögellések és hasadékok szabdalták, ahogy a különböző időkben megfagyasztott jéghegyek egymáshoz kapcsolódtak; a panorámakutat az egyik ilyen, az óceánba nyúló szirtben alakították ki. A lehető legvékonyabbra hagyták a jégfalakat és körben hatalmas ablakokat vágtak bele. A látogatófolyosó spirálisan, a hegyével lefelé néző kúp formában kanyargott lefelé a kútban. A rácsos padlóba minduntalan beakadt Jana csizmasarka. Egy helyütt nevetve a férfi karjába kellett kapaszkodnia. A rámpa aljára érve egy alig tízméteres üveglencse oldalán sétálhattak körbe, lenézve az óceán mélységeibe.

Sokkalta kevésbé tűnt látványosnak, mint ahogy arra Jana számított. Az ablakon túl fényfoltok derengtek a homályban, s ez meghatározhatatlanná tette a távolságokat.

– Mik ezek a fények?

– Xenobiomtelepek gömbjei. Akkorák, mint egy-egy kétemeletes ház és a belsejükben ugyanaz a műfény helyettesíti a napot, mint a Lótuszon. Itt szaporítják a chronoeákat, amelyek segítségével a sarki jégtömeget hizlalják.

Jobban megnézve csakugyan sötét árnyékok hullámzottak a fényben, ahogy a chronoeák időgyorsított mezőket hoztak létre táplálkozásukhoz. Lassan kavarogtak, kiteljesedtek és elenyésztek, akár a napfoltok.

A Távolvízben hatalmas munkálatok zajlanak az Arktiszon: önkéntesek megpróbálják mesterségesen megnövelni a poláris jégsapka kiterjedését, hogy az éghajlatváltozás hatásait enyhítsék. Több jég = több fényvisszaverő felület, ami hűti a légkört (A Keringés című regényemben ugyanezen ok miatt szórták a magnézium granulátumot a Szaharában).

A kreatúráktól ajándékba kapott lassú időgépek segítik ezt a munkát, hiszen az időgyorsított mezőkben évtizedekre el lehet nyújtani a sarkvidéki éjszakát, hogy jó sok téli jég képződjön.

(Az már más kérdés, hogy a regényben is csak emberek az emberek, így amint kezelhetővé válnak a klímaváltozás hatásai, a Pearyben és a többi jégbe vájt poláris településen öncélú szórakozássá, művészkedéssé válik a munka: spirális bobpályákat építenek a felhizlalt jéghegyekbe vagy éppen óriási csarnokokat vájnak beléjük egy-egy különleges jégszobor kedvéért.)

Nemrég bukkantam egy tanulmányra, amely a valóságban is végiggondolja ezt a lehetőséget. Az Arizona State University kutatói szélhajtotta pumpák millióit állítanának csatasorba, amelyek a mélyebben húzódó, hidegebb vizeket emelnék a felszínre és porlasztva terítenék a jégrétegre, megkönnyítve a fagyáspont elérését. Számításaik szerint tízmillió szivattyúval egyetlen szezonban egy méterrel(!) lehetne növelni a téli jégtömeg vastagságát, így aztán több jég vészelné át az egyre melegebb nyarakat is. Potom 500 milliárd dollárból kis is jönne a szivattyúpark, és ettől még nem mondhatnánk le a globális széndioxid-kibocsátás drasztikus csökkentéséről sem...

Ebből is látszik, hogy a regényekben mindig minden annyival könnyebb, mint a valóságban. Valaki találja már föl a lassú időgépeket!

A teljes tanulmány itt érhető el.