- Ha a novellánkat már tavaly megírtuk, éljünk egy évig abban a boldog tudatban, hogy a novella valójában nem pocsék és nem kell szinte újraírni,
- ha éppen a készülő regényünk végén tartunk, akkor halogassuk a lehető legtovább, hogy átváltsunk róla a novellára, mert mindig nehéz elengedni egy hangulatot és belerázódni egy másikba,
- kapjunk kisebb pánikrohamot, amikor kiderül, hogy a novellával rengeteg munka van,
- betegedjünk meg a leadási határidő előtti héten,
- betegedjen meg legalább egy gyermekünk is,
- dolgozzunk a novellán kialvatlanul, papírzsebkendő-halmok alatt, miközben pontosan tudjuk, hogy a mi munkamódszerünk az, hogy a kész írást pihentetjük néhány hétig, aztán csiszolgatjuk, majd újracsiszolgatjuk, és ez most biztosan el fog maradni,
- demoralizálódjunk, és itt az ideje a még nagyobb pániknak, amikor a határidő lejártának reggelén is távol vagyunk a novella végétől, miközben az elején is otthagytunk egy halom szemetet, amit rendbe kell rakni, és ez nehezedjen ránk mindvégig,
- a határidő előtti órákban adja be az unalmast a notebookunk akkuja, izzadva kerítsünk gyorsan másik gépet, amelyen befejezhetjük a novellát legalább nagyjából,
- küldjük el az éjféli határidő után néhány perccel a novellát, amiről pontosan tudjuk, hogy nyers, a fókusz ide-oda csúszik, és inkább csak ígéri a szerkesztőknek, hogy mi lenne belőle, ha lett volna időnk rendesen foglalkozni vele,
- söpörjük be az önmagunknak szóló elismerést: igazán jól sikerült kiszúrnunk magunkkal!
A bejegyzés trackback címe:
https://laszlozoltan.blog.hu/api/trackback/id/tr2514901738
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
