Szombaton megtartottuk az idei szerzőidéző szeánszunkat.

Idén valahogy ijesztően megugrott az érdeklődés - talán túlpromóztuk; több, a FIOK vagy a Moly nagy olvasottságot kiváltó vitájában is előkerült, hogy létezik ez a lehetőség. Az eddigi rekordhoz képest is harmadával több nevezés érkezett, ami combos olvasnivalót jelentett. Négy zsűrit kellett kialakítanunk, és még így is fejenként majdnem félmillió leütést olvastunk, elemeztünk, értékeltünk. Ez a melós része a dolognak, amikor az ember időnként sírni tudna, máskor - sokkal kevesebbszer - pedig elönti az öröm, hogy igen, most megtalált valakit, akinek már csak kevés hiányzik a publikáló író szintjéhez. (Nem egy fiatal szerzővel találkoztunk a korábbi alkalmakkor, akik azóta antológiákban jelennek meg vagy akár önálló regénnyel sikerült jelentkezniük. Szeretem azt hinni, hogy ennek mi is részesei vagyunk.)

Aztán maga a rendezvény* nálam mindig elfeledteti a kevésbé sikerült szövegek olvasásával járó nyűgöket. Ott egy sereg ember, akikkel összeköt a zsáner meg az írás szeretete. Tudom, hogy ugyanazzal a bizonytalansággal küzdenek, amit én is megéltem a pályám elején (és rossz hír: más módon, de a bizonytalanság később is ott lesz, a tizedik megjelent novella és a harmadik regény után is, legalábbis ha az ember szívvel-lélekkel csinálja), itt azonban mégis megtapasztalhatják, hogy nincsenek egyedül azzal a kattanásukkal, hogy ők történeteket akarnak elmondani másoknak. Jó érzés látni az asztalunkhoz ülőkön, ha értik az észrevételeinket**, ha bekapcsolódnak a néhány perces közös ötletelésbe, ha egy kicsit felengednek, mert látják, hogy nem harapunk, hanem egy oldalon állunk. Lehet, hogy négy-öt órán át kell beszélnem (ami biztosan több, mint amennyit máskor néhány nap összesen szoktam, ha-ha), mégis egészen remek hangulatban szoktam a végére érni. Közösségi élmény, na.

Viszont amit nem értek: idén szintén rekordszámban voltak, akik beküldtek írást, majd se szó, se beszéd, nem jöttek el a rendezvényre. Ők vajon mire gondolhattak? Mi rászánjuk a szabadidőnket, elolvassuk az írásukat, dolgozunk vele, ők meg úgy döntenek, hát annyira mégsem fontos se az ő írásuk, se a mi munkánk? Ezen idén kicsit felhúztam magam.

* Két élménybeszámoló az asztal másik oldaláról: Macsakakapar és Qedrák. 

** Általános jótanácsok évekkel ezelőttről, amelyek sajnos sokszor még ma is aktuálisak: itt és itt.