Kibámult a Tanács körút nyüzsgésére. A hó lassan szállingózott, és mivel előzőleg részleges víziót kért, a valós látványt észrevétlenül egészítették ki a Központ szimulált adalékai. A szikrázó karácsonyi fények között a közelgő újabb neves évforduló jegyében már felbukkant egy-két transzparens az út fölött: "Hetvenöt év a szocializmus építésében – a hetvenötödik hazai építésű űrállomás-modul". Az unalomig ismert betűtípus karaktereit vörös lézerfény kontúrozta, és a 2020-as évszám valahogy túl futurisztikusnak, túl korainak rémlett Grund számára. Rá kellett döbbennie, hogy alig pár hét maradt vissza az óévből.

1996 és 98 között írtam meg az első regényemet, a Hiperballadát. Ugyan abban az első változatban még nem szerepelt, hogy pontosan mikor játszódik a történet, de legkésőbb a 2005-ös első megjelenésre már benne voltak az alternatív történelem évszámai: 2018, amikor Grund belekeveredik a szovjet titkosszolgálatok machinációiba és önkéntesnek jelentkezik a Ciprusért vívott nyugati-keleti proxyháborúba. 2019, a Tanácsköztársaság centenáriumának méltó megünneplése. És 2019 decembere, röviddel Karácsony előtt, amikor a regény története játszódik.

Szerencsére egy alternatív történelmi regényt kevésbé fenyegeti, hogy az élet túlhaladja (vö. Hol vannak a repülő autóid, írókám?) másfelől szigorúbb definíciók szerint a Hiperballada nem is számított igazából altertöri regénynek, hiszen a jövőben játszódott - de ezt most átlépjük, most vagyunk a divergens jelenben, aztán az ünnepek elmúltával az egész tényleg történelemmé válik azon a másik idősíkon is, ahol a szovjetek nyerték a hidegháborút és a komputerizációs versenyfutást. 

Ezekben a napokban sokat gondolok Melindára, Kemalra és Grundra. Meg arra, hogy amikor a regényt írtam, milyen borzasztó távolinak, sci-finek tűnt még ez a 2019.