-->
Ugrás a tartalomhoz

Kimenőoldal - beleolvasó

Azt hiszem, inkább téli író vagyok, mint bármi egyéb.

Mármint abban az értelemben, hogy akkor tudok a legjobban haladni a történeteimmel, de talán úgy is, hogy - bár erről nem vezetek statisztikát - több írásom játszódik télen, mint bármilyen más évszakban. Biztos van e mögött valami; a komor történetek komor háttereket igényelnek és hasonlók, de a legérdekesebb, hogy amúgy, civilben 100%-ig nyári ember vagyok.

Egyszerűen lételemem a meleg, a napsütés, a kertben mezitláb bóklászás, a Balatonpart, és kicsit mindig meghalok, amikor megérkezik a hűvös, a napok lerövidülnek és újra csak várhatom hónapokig, hogy végre rendes idő legyen.

Szóval általában nyáron nem haladok valami fényesen az írással, de most kivételesen sikerült néhány fontos lépést megtennem a különféle projektjeimmel. 

  • A tesztolvasók és reménybeli jövendő szerkesztőm megjegyzései alapján végeztem a Mindig egyre több c. regényem első, még saját magamnak szóló szerkesztésével. Jó és érvényes megjegyzéseket kaptam, úgyhogy már most sokkal jobb a regény, mint reméltem. Még mindig abban bízom, hogy tavasszal a boltokba kerül, de hát 2020 nem igazán a tervezhető dolgokról szól.
  • Van egy félkész, dramaturgiai problémák miatt 2018-ban félretolt regényem, a Porba hullott istenek, amit ideje volt elővenni. Nagyon féltem tőle, mert mi van, ha nem tudom ráncba szedni és majd' félmillió leütés, egy amúgy nagyon izgalmas sztori megy a levesbe? Most azonban úgy fest, megtaláltam a megoldást. Rengeteg szöveget kell majd kihúznom, új nézőpnt.karaktert behoznom, ide-oda sakkoznam a fordulatok felépítésével, de talán működni fog.
  • És túl vagyunk a 2020-as Az év magyar science-fiction és fantasy novellái antológiába beválogatott írásom szerkesztésén is. A kötet még idén megjelenik a Gabónál és egy viszonylag hosszú történettel képviselem benne a sci-fi oldalt (nyilván megint a fantasy lesz túlsúlyban; emberek, írjatok már sf-t!), remélem, tetszeni fog. Kimenőoldal a címe és íme egy részlet belőle:

 

Egy csepeli vastelepről indultunk; épp olyan hely volt ez, mint bármelyik, ahonnan az ügyeskedők fellövik magukat, hogy felkapaszkodjanak a vonatra. Az összegyűrődött acéltartályok, autóroncsok és villanybojlerek között egyszerű elektromágneses parittya lapult, amely épp csak akkora kezdőlökést adott aprócska bokorugró hajónknak, hogy a csepeli paneltömbök szétégetése nélkül kapcsolhassuk be kehes kis RDE-hajtóművünket.

A vonat következő objektje már ott vágtatott valahol az égen, átbújva a levegőmolekulák között, ügyet sem vetve a gravitáció legalapvetőbb szabályaira. Akár egy látomás, egy ígéret. Egy szellem, amely titkokról suttog.

A mi ketyerénk nagyon is evilágian rázkódott és üvöltött körülöttünk. Én hánytam, Satu viszont egykedvűen kuporgott az ülésén, és olyan arcot vágott, mintha valamit éppen kipiszkálna a nyelvével a fogai közül. A rádiós fecsegés alapján legalább három másik bokorugró dobbantott ezekben a percekben a Kárpát-medencéből: a vonat az Atlanti-óceán fölött kerül a legközelebb a felszínhez; Kelet-Európa nagyjából az utolsó földrajzi hosszúság, ahonnan a távolodó vonatra rendes űrprogram finanszírozása nélkül fel lehet kapaszkodni.

Az objekt úgy festett, akár az egymásra halmozott fagyigombócok egy lapos kehelyben. Nyaktörő sebességgel növekedett a képernyőn, és amikor már azt hittem, elgázolja a hozzá képest vánszorgó bokorugrónkat, mágneses horgonykilövők csattogtak, hidraulika nyüszített, hátba vágott a minden korábbinál nagyobb gyorsulás, és már rajta is voltunk: kullancs a kutyán. A horgonyok az erőhatásokat tompítva becsörlőztek, felvontatva minket a hajótesthez.

Innentől már a vonat inerciarendszerében voltunk. Egyszer azt olvastam valahol, hogy igazából a vonat mindhárom térbeli irányra egyformán merőlegesen halad, és amit mi mozgásnak látunk, az nem több valami apró hibából eredő sodródásnál. Ebből a hétköznapi fizikán túli fizikából nézve nyílegyenesen látszott előttünk a Vénusz, amely a vonat minden egyes objektje számára pontosan ugyanott helyezkedett el, függetlenül attól, hogy a Föld és bolygótestvére éppen hol jártak égi pályájukon, melyik oldalukat fordították egymás felé. Nyugtalansággal töltött el ez a dolog, de még inkább az, hogy íme, mi is egyike lettünk a mesebeli gazdagság után ácsingózó guberálócsapatoknak, akiket mindig kiröhögtem, de sohasem mulasztottam el megfejni. A többi bokorugró hajó hamar hátra is maradt, valószínűleg nekiálltak megkeresni a bejövőoldal kitermelői által hátrahagyott furatokat a köpenyben, hogy egymást megelőzve nézhessenek körbe az objekt belsejében. Mi fullos égetésbe kezdtünk, hogy mihamarabb megtegyük azt a pár tízezer kilométeres távolságot a következő, majd az utána következő objektre épp úgy, ahogy a régi vonatrablók ugráltak át egyik kocsiról a másikra a robogó szerelvényen. Ami romantikus képnek tűnik, de nem az. Semmi romantikus nincs abban, ahogy a saját szagunkban kuporogtunk napokig, miközben lehorgonyoztunk, elrugaszkodtunk, a semmi fölött függtünk az objektek közötti részvétlen űrben.

Illusztráció: Alex Nice/Artstation
Illusztráció: Alex Nice

süti beállítások módosítása