Vegyük fel történetünk fonalát a tavalyi nyár végén, annál a képnél, amikor Szerzőnk örül a legújabb regénye megjelenésének.

A Szerző ekkor még lelkes, hiszen visszatérhet a jó régen otthagyott háromnegyed regényéhez - ötletei még homályosak, de azt már tudja, hogy a terjedelem jelentős lefaragása mellett sci-fiből fantasyvá fogja átformálni a történetet, és ez biztosan jó buli lesz.

Snitt.

Ezúttal decemberben vagyunk, a háttérben karácsonyfa. A Szerző némi feszültséggel a hangjában megállapítja, hogy ugyan a sci-fi->fantasy metamorfózis megvan, de hiába hitte azt, hogy év végére akár kész is lehet a regény új verziója, valójában még csak most kezd belefogni. Közhelyeket puffogtat tatárokról, akik nem hajtanak.

Újabb vágás után kora tavaszhoz érkezünk. Szerzőnk félreteszi a megmosolyogtatóan keveset fejlődött regényszövegét és novellaírásba fog. Feltartott ujjal prédikál, hogy lám, az idei novellapályázatra időben dolgozni kezd, nem fogja a határidő előtti utolsó napokra hagyni, ezúttal lesz ideje csiszolgatni, pihentetni a szöveget. Magabiztos vidámsággal jegyzi meg hozzá, hogy novellaötlete sci-finek született, de ő most fantasyra fogja átformálni, és az biztosan jó buli lesz.

Június közepe. Szerzőnk a leadási határidő előtt fél órával küldi el a novellát a pályázatra, miután egy sprintelő könnyed eleganciájával az utolsó nap fejezte be azt a szöveget, amely hónapok óta egyetlen verziójában sem volt képes túljutni a háromnegyedes készültségi szinten.

Szerzőnk nyilvánvalóan boldog, mert nagyon régen nem sikerült ilyen önfeledten, mély belefeledkezéssel, folyamatos sikerélménnyel írnia, mint ezen az utolsó napon, de nézzük csak! Közelítsünk csak rá az arcára!

Ott, a szeme alatt jól láthatóan remeg valami izom.