Az Irodalmi boncasztalon találtam a linket: a New Scientist hat írót - Atwood, Baxter, Gibson Le Guin, Robinson, Sagan, nem rossz csapat - kérdezett arról, halódik-e az sf.

Odo készített egy interjút az Új Galaxisban megjelenő novellám, a Minden nap olimpia kapcsán, kicsit afféle háttérfeltáró célzattal. Az antológiában ennek egy rövidített változata jelent meg, az interjúkészítő engedélyével azonban itt teljes terjedelmében publikálhatom.

(Elméletileg felkerül majd az ÚG honlapjára is, amint ez megtörténik, természetesen linkelem. FRISSÍTÉS: a solarián jelent meg.)

László Zoltán novellája sok évvel Coubertin után…

Amikor "megrendelésre" írsz, itt természetesen a pályázatok tematikus meghatározására gondolok, másképp működik az írói penna?

Természetesen másképp, hiszen a „saját” ötleteknél teljesen szabadon találhatom ki az üzenetet, majd ahhoz választhatok ki minden hátteret, így azt is, hogy milyen történetbe csomagoljam. Ha viszont előre megadott a téma, akkor ez megfordul: azon kezdek töprengeni, hogy mit tudok a témáról elmondani. Ez inspirálni is tud, hiszen például sporttal kapcsolatos novellát eddig nem terveztem írni és alighanem a közeljövőben sem került volna sor rá, ha nincs a felkérés.

Az ötlet az idei olimpia lezajlása előtt, közben vagy után született?

Azt hiszem, vége volt már az olimpiának, amikor jött a felkérés. Természetesen vastagon benne van a pekingi olimpia.

Gonosz kérdés következik: miért van olyan érzésem, hogy ez a novella működne okzosthok nélkül is?

Mert ők csak szimbolikus figurák. Azt a fajta, a sportba lényegében kívülről érkező elvárásrendszert jelenítik meg, mint a médiaképesség, a politikai szempontok, az extrém éremelvásárok. Ezen az olimpián minden eddiginél markánsabban voltak ezek jelen.

És az ezzel összefüggő kérdés: miért nem érezted szükségét a ciripelő hangon kívül bármilyen más információt közölni a földönkívüliekről?

Mert lényegtelen információk. Az olvasó képzelje őket olyannak, amilyennek szeretné. Mal számára csak az általuk támasztott igények a lényegesek. „Jót tettünk veletek, cserébe elvárásaink vannak.” Ez a fajta finoman erőszakos nyomás minden sportolót érint, ha a támogatásokról van szó, márpedig a kínai vagy brit szereplésen látszik, hogy a pénz jóformán a semmiből is képes olimpiai sikersportágakat teremteni. De vajon mindig egybecseng-e mindez a pályán küzdő sportoló saját sikerorientáltságával?

És még egy: miért nem tudunk meg semmit a győztes jutalmáról? Mert az ötperces ünneplés és talmi serleg mellett, helyett a jutalom maga az ételgép és az anyagátalakító?

Úgy valahogy. A sportoló számára a legnagyobb jutalom a győzelem, kérdés, hogy ez önmagában elég-e, ha ilyen körülmények társulnak mellé.

Esetleg úgy gondolod, hogy ilyen irányba tart a professzionális sport?

Mint fentebb kiderül, valami hasonló folyamatot látok, de egy sf-novella természetszerűleg fikció, nem mentes bizonyos jelenségek kiemelésétől, felnagyításától.

Elárulod az olvasóknak, ki rejtőzik a titokzatos hang mögött? Egyfajta rafinált raisonneur?

Ezt ismét csak az olvasóra bízom.

Miért volt rá szükség, hiszen a gondolat- és kérdéssort Mal is elmondhatta volna belső monológként?

Meglehet, hogy belső monológ ez, ha jobban megfigyeled a környező szöveget. :)

Miért ilyen száraz Mal karaktere, hiszen a verseny hat napja alatt egyetlenegyszer sem merül fel benne semmilyen belső, intim gondolat, emlék... Talán csak a zuluk futása, ha az nem a narrátor eszmefuttatása... Vagy ezzel akarod érzékeltetni, mennyire kilúgozza a kimerítő fizikai teljesítmény, amely abban a jövőben a munka helyére lépett?

Egyrészt igen, másrészt mindez szintén nem lényeges körülmény. A futás többhetes esemény, ebből én kiemeltem bizonyos szilánkokat. Más pillanatokban bizonyára gondol az elfogyasztott reggelire, a kedvenc zenéjére, az édesanyjára (és a vetélytársak édesanyjára) stb. :)

És a végére egy kis kíváncsiskodás - milyen sportot űztél fiatalabb korodban, esetleg még most is?

Egy ideig futottam, de csak hobbiszinten. Később sajnáltam a szabadidőmet ilyesmire fordítani… Mostanában napi 15 kilométert tekerek munkába és -ból, ezzel összekötöm a kellemest a hasznossal.

Lezárva a jövő és jelen sportját egy utolsó általánosabb kérdés: mennyire komolyan gondoltad azt a fenyegetést, hogy csak jövőre kezdesz bele a következő regényedbe? Ha ezt sikerülne is betartanod, azért novellákkal ugye ellátod az olvasóidat?

Ez a heteken belül megszülető ikrek miatt szinte biztos. A megíráshoz pedig kell nagyjából két év. Úgyhogy egyelőre a novellákra fogok koncentrálni, aztán meglátom, mikor tudok nekiállni a következő regénynek.

Az interjú 2008. szeptember elején készült.

A Nagate ihletadó lett egy festmény megszületéséhez. Roppant fura. És zavarbaejtő. (Mindig az, ha tapasztalom, hogy az írásom hatással lehet az emberekre.)

Nem sűrűn szoktam a blogomban kiteregetni az sf élet vitáit, de ez most az egyik kivétel. Jud blogján láttam meg a legfrissebb ÚG címlapját, történetesen ebben jelenik meg a Minden nap olimpia című írásom. Őszintén szólva tévedésnek tartom ezt a címsor tipográfiát úgy ahogy van, az ezen való megdöbbenésemnek hangot (betűsort) is adtam.

A szerkesztő ezen megsértődött, bár persze lehet, hogy nem rám gondolt, mint aki együtt jajong a csürhével az ólban - mindenesetre érdekes kiadó politika látatlanban ledisznózni, akinek nem fog tetszeni valami a kiadvánnyal kapcsolatban.

Az enyém persze speciális eset, hiszen szerzőként is érintett vagyok. Borítóról alkotott véleményem ide vagy oda, ennyitől még eszembe sem jutna visszaszívni az együttműködést, a dolgot ugyanúgy jó ötletnek és megtiszteltetésnek tartom, mint amikor a szerkesztő megkeresett. De ettől még lehet véleményem. Akár annyi is, hogy jáj.

A múltkori négynapos ünnep nem csak abban bizonyult termékenynek, hogy befejeztem a legújabb novellámat, de elővettem a Nulla pontot is a tervbe vett ellenőrzésre-átfésülésre. Mi több, kábé 80 százalékán át is rágtam magam! "Mindössze" a regény tetőpontja maradt hátra, amelyben viszont alapvető szerkezeti változásokat tervezek.

Az alap ugye az a regény egészében, hogy két nézőpontkarakter mozog három idősíkban - ez hat történet, amelyek párosával összefüggnek. A regény legvégén viszont a két karakterszál egyesül, innen közös jelenetek lineáris sorában bogozzák ki a városvilág eredetét. Azt hiszem, ez így kissé egyszerűcske, ráadásul a tesztolvasók is felvetették, hogy a fináléban túl gyors a tempó, lehetne kicsit lazítani. (Helyem bőven van, mert a sztorit addig csupaszítottam, míg a kész terjedelem egyelőre csaknem fele a Nagaténak.) A legvégső érv pedig Hannától jött: bár vannak logikai tévutaik, a szereplők túl jól okoskodva, szinte végig elméleti úton jutnak a végső és helyes következtetésekre.

Lehetnek éppen olyan okosak, mint az olvasó? Lehetni lehetnek, csak az nem olyan érdekes az olvasónak.

Úgyhogy nekiállok szétszerelni a finálét, és itt is két párhuzamos szálat kidolgozni. Ami egyáltalán nem könnyű. Jeleneteket, párbeszédeket, logikai okfejtéseket, egymásra épülő elméleteket kell szétválasztanom, új sorrendbe helyeznem, köréírni a szükséges új szövegeket, hogy a végén a két szál külön-külön csak részigazságokig jusson el, ám párosukból az olvasó fejében összeálljon a teljes kép. Ez már túl sok változó, hogy az agyam egy idejűleg kombináljon vele: talán megpróbálok csomagolópapír-folyamatábrákat gyártani*. 

*Én, aki mindig lusta voltam jegyzeteket írni! Pff.

Elkészült a Csend (vagy Csönd?), úgyhogy hiába sírtam-ríttam, mégis csak sikerült eleget tennem* nemhivatalos követelményrendszeremnek, és ebben az évben is elkészült két novellám. Hurrá.

Jöhet a Nulla pont, a regény átnézése, cizellálása, szerkesztgetése. Fura egyébként, hogy milyen mostoha sorsra kárhoztattam őt. Nem csupán a kiadókeresést (és így a megjelenést) halasztottam jövő évre, hanem időnként még el is feledkezem a tényről: a Keringés óta írtam én még egy regényt, immár a negyediket.

*Ugyan az előírások két publikált novellára vonatkoznak, de ki tudja? Talán még az is sikerül.

Két hét ikernevelés után lássuk az első tapasztalatokat! A hullámok néha összecsapnak, máskor meg habos kis bárányfelhők ülnek a nyugodt víztükör felett. Egyelőre bírom az éjszakázást a nélkül, hogy nappal pótolnám az alvást, sőt - emeljük a téteket! - mostanában megint felkelek hajnalban, mint régen, amikor még a regényt írtam. Hm, hm, mivel is üssem el ezeket az üres órákat?

Szóval folytatom a Csend c. novellát. Idén ugyan már biztosan nem jelenik meg, de még a télen, talán.

Aztán meg előveszem a Nulla pontot, hogy beleszőjem azt a néhány bővítést-módosítást, amelyeket Hanna, a DV szerkesztőnője javasolt még amikor a nyáron beszélgettünk a kéziratról.

Most pedig megyek, mert felsírtak a fiacskák.

Blade Runner és Battlestar Galactica -  ha a kettőből csupán az egyikben játszott volna, már arra is azt mondanám, csípem az ízlését. A Népszabó interjújából az is kiderül, honnan jött a híres "Lófaszt, nehogy már" kezdetű mondat.

Nem csak a Halálcsillag érkezett a Földre, de - szolgálati közlemény! - ma 18 óra 43 és 48 perckor megszületett az sf-olvasók új generációja is: László Benedek és Domonkos.