-->
Ugrás a tartalomhoz
dec. 31. 2019.
Címkék: iras

húsz év nyúvév

Majdnem megfeledkeztem a nagy ünneplésről: idén lett húsz éve, hogy publikáló író vagyok.

Az első novelláim 1999-ben jelentek meg nyomtatásban, és az eltelt időben - ha jól számolom - 25 novellát jegyeztem különféle folyóiratokban és antológiákban, illetve 6 regényem jelent meg (ha a Hiperballada frissítését külön vesszük, akkor mondjuk 6.5). 

Most nem kezdenék ilyen nagypapás nosztalgiázásba, hogy milyen is volt az írói élet a Y2K-t megelőző euforikus és kaotikus időkben (de mink annak idején még nyargaló kardfogú tigrisek oldalára írtuk a novelláinkat és hiába voltak egészen megrázóak a Cherubion-antológiák borítói, mégis boldogok voltunk!).

img_20191231_142108.jpgA legelső és a legfrissebb antológia, meg az írógép, amin legalább 25 éve nem dolgoztam.

Közben viszont nagyon nem volt egyenletes ez a húsz év, és e miatt nagy ünneplésre nincs okom. A kétezres években messze jobban ment a szekér; a legjobb regényeim és azok a novelláim, amelyekre a legbüszkébb vagyok, zömmel akkoriban jelentek meg. Aztán jött a kétezertizes évek, és azóta is csak próbálok hazatalálni.

Ebben az utóbbi évtizedben túl vagyok egy költözésen, építkezésen, a három fiam megszületésén - és amikor az ikrek születtek, az első éveikben mindenestől szögre akasztottam a billentyűzetet. Utána útkeresés jött, meg mély alkotói válságok, a vissza-visszatérő gondolat, hogy hagyom az egész írást a csudába (hiszen rengeteg boldog ember létezik, aki nem író), és lehet, hogy azt az első évekre jellemző írói önbizamat már nem is fogom újra meglelni, helyette mindig marad egy kisebb-nagyobb komplexushalmaz, amit próbálok egyik sarokból a másikba cipelni. Nem tudom, hogy szokott ez menni, de na, most kiírtam magamból.

Viszont most, az évtized végére óvatos optimizmus lett úrrá rajtam. Újra rendszeresen publikálok, a nemrég elkészült Mindig egyre több regényem írását pedig végre igazán élvezni tudtam.

Maradjanak velünk a harmadik évtizedben is, hamarosan visszajövünk!

dec. 16. 2019.
Címkék: SF hiperballada

megérkeztünk a hiperballada jelenébe

Kibámult a Tanács körút nyüzsgésére. A hó lassan szállingózott, és mivel előzőleg részleges víziót kért, a valós látványt észrevétlenül egészítették ki a Központ szimulált adalékai. A szikrázó karácsonyi fények között a közelgő újabb neves évforduló jegyében már felbukkant egy-két transzparens az út fölött: "Hetvenöt év a szocializmus építésében – a hetvenötödik hazai építésű űrállomás-modul". Az unalomig ismert betűtípus karaktereit vörös lézerfény kontúrozta, és a 2020-as évszám valahogy túl futurisztikusnak, túl korainak rémlett Grund számára. Rá kellett döbbennie, hogy alig pár hét maradt vissza az óévből.

hiperballada20.jpg1996 és 98 között írtam meg az első regényemet, a Hiperballadát. Ugyan abban az első változatban még nem szerepelt, hogy pontosan mikor játszódik a történet, de legkésőbb a 2005-ös első megjelenésre már benne voltak az alternatív történelem évszámai: 2018, amikor Grund belekeveredik a szovjet titkosszolgálatok machinációiba és önkéntesnek jelentkezik a Ciprusért vívott nyugati-keleti proxyháborúba. 2019, a Tanácsköztársaság centenáriumának méltó megünneplése. És 2019 decembere, röviddel Karácsony előtt, amikor a regény története játszódik.

Szerencsére egy alternatív történelmi regényt kevésbé fenyegeti, hogy az élet túlhaladja (vö. Hol vannak a repülő autóid, írókám?) másfelől szigorúbb definíciók szerint a Hiperballada nem is számított igazából altertöri regénynek, hiszen a jövőben játszódott - de ezt most átlépjük, most vagyunk a divergens jelenben, aztán az ünnepek elmúltával az egész tényleg történelemmé válik azon a másik idősíkon is, ahol a szovjetek nyerték a hidegháborút és a komputerizációs versenyfutást. 

Ezekben a napokban sokat gondolok Melindára, Kemalra és Grundra. Meg arra, hogy amikor a regényt írtam, milyen borzasztó távolinak, sci-finek tűnt még ez a 2019.

dec. 11. 2019.
Címkék: novella SF az ev novellai

madarak, emlékek, lánygyermek

Az év magyar science-fiction és fantasy novellái 2019., Gabo SFF

az_ev_magyar_sci-fi_es_fantasy_novellai2019_media.jpgMikszáth találkozása az éghajlatváltozással.

Ez a történet a gyorsháború utáni Budapesten játszódik, miután az ember létrehozta a saját jobb-szebb-okosabb alteregóit, majd háborúban űzte fel őket az égbe. Győzelme azonban egy vereséggel ér fel, és ez mindaddig úgy is marad, amíg nem képes elengedni, változtatni, alkalmazkodni. Ebben áll Olei balladai tragédiája is.

Kamaszkoromban sok Mikszáthot olvastam. Tetszett a rövid és látszólag egyszerű történetek egyetemessége; a penészes mézeskalácsszív-réteget lehántva olyan emberi mechanizmusokról szólnak, amelyek bárhol és bármikor megtörténnek újra és újra.

Azt szerettem volna kipróbálni ebben a novellában, hogy tényleg így van-e.

Úgy beszélik a Piacon – de soha nem a Madaras jelenlétében –, hogy Olei azelőtt Delhi egyik olyan géntechnológiai laboratóriumában dolgozott, amelyből az újemberek első generációja kirajzott. Az ijedtség, félelem és gyűlölet is Delhiben robbant először. Tüntetések, zavargások; felemelkedő politikusok, akik jól tudják, kik az okai a nehézségeknek. Az első pogromok. Az újemberek vérét akarták – és ha ők túl okosak voltak, hogy könnyen adják az életüket, akkor azokét, akik megalkották őket. Felkerült a netre a laboratórium dolgozóinak és családtagjaiknak az összes személyes adata; Oleinek menekülnie kellett.

Meglehet, még ma is eltűnődik azon, mi lett volna, ha nem megy vissza a laborba, hogy teherautóra rakja a felszerelést – bioreaktorokat, szekvenálókat, tenyészeteket –, és Soribbal csatlakozni tudnak a dolgozók rögtönzött konvojához… Ők testőröket is fogadtak, és együtt vágtak neki, ám mindez semmit sem számított, amikor a hegyi úton elkapták őket. Talán maguk a zsoldosok váltak árulóikká, talán egyszerűen felismerték őket. Kirángattak mindenkit a mikrobuszokból, benzinnel megtöltött gumiabroncsokat húztak a mellkasukra és meggyújtották.

Hogyan jutottak ki Soribbal Delhiből azon a teherautón? Mi szüksége volt a sok felszerelésre; talán vágóállatokat hozott létre, hogy azzal vásárolja meg a biztonságukat az éhező városokban, vagy valami máson dolgozott? Senki sem tudná biztosan megmondani. Az utak tele voltak menekülőkkel, miután az újemberek már nem bujkáltak többé, hanem elkezdték megszervezni az ellenállásukat, és mivel bármit csináltak, abban nagyon jók voltak, a világszerte beavatkozó hadseregeknek is rá kellett ébredniük, hogy a fegyverrendszereik java része már nem nekik engedelmeskedik. Minden nap újabb dolgok történtek, amelyek nem történhettek volna meg.

A novelláskötet megvásárolható itt.