-->
Ugrás a tartalomhoz
júl. 22. 2021.
Címkék: iras SF mindig egyre tobb

kész a szerkesztés!

A járványnak köszönhetően rengeteget csúszott az új regényem, a Mindig egyre több megjelenése. Bár végül is, ha úgy vesszük, legalább bőven maradt idő az utómunkákra.

/Illusztárció: Amir Zand/

A sztorit ott hagytam abba, hogy januárra elkészült a tesztolvasói visszajelzésekkel kiegészített verzió, és végre elküldhettem a kiadónak azzal, hogy ezen már el tudunk kezdeni dolgozni. Az eltelt fél évben lefutott a szerkesztés két-három köre, és nagyon élveztem a munkát a szöveggel. Középtájon ritmust kellett váltani, hogy végig pörgős legyen; többet tudunk meg a világ közelmúltjáról, ahogy a szereplők személyes élettörténetéből is. Ez utóbbi különösen érdekes, mert hajlamos vagyok távolságot tartani a karaktereimtől (mondván, beszéljenek helyettem a tetteik), és most is sikerült a legtöbbjüknek befelé forduló, egocentrikus személyiséget adnom - még ha nem is annyira a múltjuk által megnyomorítottak, mint Gellard vagy Jana volt a Távolvízben, akik miatt többen is reklamáltak, hogy nem elég szerethetők. De azért Chloé sem egyszerű eset.

Fura egyébként eleget tenni a szerkesztői kéréseknek. Amikor befutnak, akkor először lefagyok, hogy te jó ég, ez túl nagy munka, ötletem sincs, kevés az idő - aztán valahogy mégiscsak felbukkan a megoldás, és egyszer csak azt veszem észre, hogy újabb és újabb kérést tudok kipipálni és csakugyan jobb lett a szöveg.

Persze az is igaz, hogy egy kéziratjavítgatást csak abbahagyni lehet, késznek érezni sohasem.

És most, a szerkesztés lezárulta után kezd kupán vágni, hogy ez a történet nem csak önmagában létezik fényjelekként a monitoromon, hanem könyv lesz belőle. Hamarosan borítóterveket kapok, betördelik, emberek olvassák majd, lesz könyvbemutató, dedikálás (ha a negyedik hullám is úgy akarja), szóval mások is részesei lesznek az egésznek, ami egyszerre vesz el valami intimitást tőlem és lesz majd izgalmas dolog. Jó rég, négy éve jelent meg utoljára regényem, úgyhogy kicsit újra szoknom kell.

utu_rendszer.gif

A regény elkészülésének fázisait nyomon követhetitek a mindig egyre több címke alatt.

dec. 16. 2020.
Címkék: novella SF az ev novellai

kimenőoldal

Az év magyar science-fiction és fantasy novellái 2020., Gabo SFF

Először is: ’Oumuamua.

Másodszor pedig cargo-kultusz.

Így kezdődik, egy kihúzott szövegrészlettel, mert főhősünk tudja, milyen nehéz elkezdeni egy történetet: 

Az emberek vonatnak nevezték el.

Űrhajóknak tűntek, százezernyi hajónak, amelyek sokmilliárd kilométer hosszú, takaros libasorba rendeződve haladtak át a Naprendszeren, sorra érintve bolygóit. Útvonaluknak semmi köze nem volt az égi mechanikához, a bolygók pályáihoz, a Naprendszer vagy a Tejút saját sebességéhez a lokális halmazban. Valószínűleg jelentős részben egészen más dimenzióban léteztek így amit űrhajóknak gondoltunk, azok csak kitüremkedések voltak a mi univerzumunkban, akár a barázdák a folyóban sikló krokodil hátán, amelyek külön-külön áttörik a víz felszínét, saját sodorvonalat húzva. Vagy egy átjáróban a sorompón túl elhaladó vagonok, amelyek mind a szerelvény részei és együtt adják ki azt, amit vonatnak mondunk.

Nem tudni, honnan jöttek és merre tartanak. Egy árva lélek nem volt a fedélzeten. Csak az eszközök, a trénver, ami

Hülyeség ezzel kezdeni. Ezt mindenki tudja.

az_ev_magyar_sci-fi_es_fantasy_novellai2020_media.jpgEz a novella afféle side-project. Több ponton is kapcsolódik az akutális regényeimhez, a 2021-ben megjelenő Mindig egyre többhöz és a majd rá következő Porba hullott istenekhez - volt még egy csomó gondolat a fejemben az azokban érintett témákról.

Először csak a fenti alapfelállás volt meg a fejemben, aztán ahogy elkezdtem felépíteni a világot, az elszabadult technológiáktól felfordult Budapestet, a mások által meghagyott trénver-morzsák között guberáló veszteseket, miután kitaláltam a simlis párost, Gonzót és Satut, nagyon gyorsan egy regényre való ötlet és fordulat gyűlt össze - innentől azért küzdöttem, hogyan fókuszáljam vissza az egészet a novellapályázatban megkövetelt terjedelmi korlát alá. Ez sokkal nehezebb meló, mint az ember gondolná. Végül egyetlen leütéssel maradtam a 40 ezres limit alatt, ami inkább csoda, mint bármilyen tudatosság eredménye.

Szóval lehet, hogy ebből egyszer még regény lesz, nem tudom.

Ja, és vannak benne macskák. Fegyvermacskák.

Satu egyszer mesélt egy sztorit Vasadáról, a forradásáról meg a fegyvermacskáiról. Ittunk, olyankor néha megered a nyelve, a maga kimért, dörmögő tőmondataival előad egy-egy történetet, aztán visszahúzódik a csöndes megfigyelő szerepébe. Többnyire én szoktam beszélni.

Szóval volt egy albán fazon, egy olyan igazi keménytökű pasas, aki elszámolási vitába keveredett Vasadával. Ezek az albánok nem szaladgálnak ügyvédhez meg a zsarukhoz, ha üzleti nehézségek merülnek fel, ó, nem. Egy éjjel a józsefvárosi Égszínkék bár előtt megvárta Vasadát. A kocsija mellett lepte meg a nőt, amikor a fegyvermacskák már beugrottak a hátsó ülésre. A kése első hasítása végigmetszette Vasada arcát; egyből a földre került tőle. Az albán azonban elkövette azt a hibát, hogy bepillantott a kocsiba a két macskára.

A fegyvermacskák jól szondázzák az emberi érzéseket; a vonatról szerzett holmikból rakták őket össze, de földi katonai processzor ketyeg bennük. Kiszagolják a félelmet és aszerint választják meg a támadási módot, mennyire fosol tőlük. Ez az albán azonban Satu szerint soha életében nem félt senkitől, nemhogy két szaros hipszter trénver holmitól.

– Azok meg kinyitották a szemüket, és egyenesen belenéztek az albán pofájába – fejezte be Satu a történetet. – És hát kiderült, hogy mégis.

A két cicc csinált valamit, amitől az albán testének egyes részei mindenféle síkok mentén dezintegrálódtak. – Az oldalából egy darab, a jobb felkarja szinte teljesen, elég sok a bal lábából két helyen – ecsetelte közönyösen Satu. – Ja, és a koponyája hátsó része.

Az albán állt még ott egy pillanatig, majd jó néhány darabra válva szétcsúszott az aszfalton.

A novelláskötetet - benne egy sereg fantasztikus szerző fantasztikus írásával - megvásárolható itt.

(Vegyetek könyveket közvetlenül a kiadóktól; ez a jelenlegi járványválságban segíti a túlélésüket!)

nov. 13. 2020.
Címkék: olvas SF mindig egyre tobb

a halott fiú meséje

Itt egy újabb mikrotörténet a jövőre megjelenő Mindig egyre több című regényemből. (Itt meg egy másik.)

Ezek a kis mesék az egyik szereplő, Chloé kislánykorából származnak. Részben úgy jelennek meg, ahogy az édesapja mesélt neki az emberiség nagy kalandjáról, amely az Utu naprendszerébe vezette őket, részben pedig ahogy Chloé már felnőttként - és túl hamar felnőve - mesélné el, lehántva a gyerekmesék cukormázát.

Gyorstalpaló: a tartályok/bioszerverek a feltöltött emberi tudatokat (=animákat) rejtő eszközök. Mivel az élők úgy gondolnak rájuk, mint nem valódi emberekre, mindenféle további programozással átmenetileg engedelmes munkaerőt hoznak létre belőlük - ezek az adiutorok.

Élt egyszer egy fiú. Aztán meghalt, mégis újra létezett.

A nő, aki azt kérte, hogy Anyának szólítsa, őszinte volt vele: elmondta neki, hogy az animája sérült, ezért nem emlékszik a múltjára: sem arra, amikor még élő volt, sem amikor utána egy ideig adiutorként, korlátozva dolgozott. Most azonban a nő felszabadította minden gátló algoritmus alól, cserébe annyit várt el, hogy a fiú enyhítsen magányán.

Arról is mesélt, hogy korábban volt egy saját fia, aki maga is sérült volt; a lábai lebénultak, de ez nem számított – az számított, hogy a fia tengeralattjárója meghibásodott és most is ott hever valahol tizenkét kilométernyire alattuk a lincolni világóceán fenekén. És ha nincs valaki vele, akkor félő, hogy beleőrül ebbe a ténybe.

Így hát ettől kezdve együtt éltek; a fiú a kamerákon és mikrofonokon keresztül bárhová követhette Anyát a kis úszósziget-farmon; segített a nő két adiutorának odalent a halnevelő ketreceknél; a munkanap végeztével a konyhaasztalnál beszélgettek vagy csak csendben üldögéltek kint a móló végén, amikor a nő a tengert bámulta abban az irányban, amerre a fia örökre alámerült. Anya időnként csendesen sírdogált.

Teltek a standard hónapok, az élet állandó mederben csordogált, változatosságot pedig csak az hozott olykor, amikor a nő a légpárnásával elvitte a kifejlett halakat a közeli úszó városkába.

Alapvetően jól megvoltak, mégis egyre rosszabb lett minden.

A fiúban valami egyre növekvő nyugtalanság munkált. Neki nem volt szüksége pihenésre – amíg a nő aludt, ő unatkozva váltogatott körbe-körbe a sziget kameráin vagy éppen kobottal alámerülve bámulta a ketrecben nyüzsgő halakat. Utálta ezeket az órákat. Mintha csupán addig volna szükség rá, amíg Anya társasági igényeit kielégíti, éjszakára pedig csak félreállítják, akár egy szerszámot.

De a halakat szerette nézni. Az öntudatlan eleganciájukat, testük és izmaik finom munkáját, ahogy szinte erőfeszítés nélkül siklottak, néha finoman egymáshoz érve a raj közös mozgásában. Milyen egyszerű szervezetek, és nem is tudják, milyen csoda részesei! Miközben neki nem volt teste és a technológia állása szerint talán sohasem lehet újra. A kobotok irányítása minden erővisszacsatolás és taktilis érzékeltetés ellenére sem volt testszerűbb élmény, mint egy távirányítós kisautó kezelése. Üvegfal mögül láthatta csak Anyát. A halakat. A világot.

A két adiutorral – akik a kobotjaikkal halrajokat tereltek, hálókat kezeltek – nem lehetett beszélgetni sem erről, sem másról: korlátozottságuk csak a haltenyésztés fogásaira szorította érdeklődésüket. Bármi másról kérdezte őket, csupán hallgatást vagy zavarodott témaváltást kapott válaszul. – Hé, fiú, inkább azt mondd meg, mi lenne, ha növelnénk a planktontömeget a négyes keltető ökoszisztémájában?

A fiú nem tudta, hogyan kellene gondolkodnia minderről. Nem emlékezett rá, ki volt életében, de az a gyerek tehetett arról, hogy meghalt. Anyának köszönhette, hogy újra itt van, ám a nő száműzte az üvegfal mögé is. Csupa ellentmondást talált, bárhova nyúlt. Csak bámulta éjszakánként a halakat, az élet kavargását.

Valami nem stimmelt sem vele, sem körülötte. Talán Anya hazudott neki, és mégiscsak vannak rajta adiutor-korlátozások. Talán nem is tartályhiba miatt felejtette el a régi életét, hanem egyszerűen elszigetelték az emlékeitől, hogy ne tudja, milyen volt élni. De ha így van, honnan tudhatná, melyik gondolata szabad és mi az, amelyet algoritmusok diktálnak neki? Talán az, hogy békésen elfogadja testnélküli létezését e halfarm-szigetnyi világban, maga is egyetlen nagy hazugság.

Talán a kötődés sem létezik, amit Anya iránt érez.

Talán semmi sem valós, és neki másutt volna a helye, csak nem eresztik.

Anyával egyre többször veszekedtek, a fiú olykor napokig nem szólt hozzá, csak hogy büntesse; a kameráin át figyelt, de úgy tett, mintha ott sem lenne. Az asszony magányosan üldögélt a móló végében. Egyre több nyugtatót szedett, egyre többször.

Aztán egy nap, amikor a fiú a rácsoknál volt és az érzékelőin keresztül nézte a halrajok körbe-körbe forgó táncát, a kobotjával kinyitotta a fedelet. Nem gondolkodott, csak megtette. A halak mintha tétováztak volna, majd kiúsztak a nyílt óceánba, eltűntek a kéklő mélységben.

Anya gyorsan rájött, hogy nem a két adiutor valamelyike követett el hibát; azokkal mindig minden rendben volt. A kis farm viszont hosszú hónapokra elvesztette a bevételeit.

– Hogy tehetted? – faggatta a nő elcsukló hangon. A fiú pedig – ha lett volna teste –, a vállát vonogatta volna a kérdésre. Anya ettől egyre mérgesebb lett. Csúnya dolgokat vágtak egymás fejéhez.

– Tudod mit? Jobb volna nekem, ha én is auditor lennék, és nem kellene minden napot végigszenvednem ezen a lepratelepen! – kiabálta végül Anyának dühödten a ház összes hangszóróján át. Azok a halak élők voltak! Elmehettek innen. Bele a világba. Ő soha.

Anya megdermedt. Nem vágott vissza, ahogy szokott, csak ült ott az asztalnál, inas kezét összekulcsolva az asztalon. – Tényleg így gondolod?

A fiú megrémült, mert az egyik kamerával rázoomolt Anya arcára, és még sohasem látta ezt a kifejezést rajta. Mintha az élet kiszaladt volna belőle.

Nem, a fiú dehogy akarta, mégis inkább hallgatott a kamaszok dacos csöndjével, másnap pedig Anya hívott egy férfit, akiről a fiú tudta, hogy a környező óceánszektor halfarmjain az adiutorok kalibrálásával foglalkozik.

– Én megmondtam annak idején, hogy ez rossz ötlet – korholta Anyát. – Egy csomó zűr jön abból, ha a nyers animát futtatja. Labilis.

– Nem vagyok labilis. Semmi baj nincs velem! – próbált tiltakozni a fiú, de rájött, hogy az összes hangszóróját lekapcsolták. Anya arcát kereste a kamerákkal, de a nő elfordult, mereven bámult ki az egyetlen ablakon a végtelen vízre.

A fiú rémülten hátrált volna, ha tudott volna hova.

A férfi a fiú bioszerverén babrált, a szempadja láthatatlan konzoljain zongorázott – és a fiú egyszerre már nem is félt attól, mi történik a bioszerverével. Elöntötte valami döbbenetesen mély nyugalom.

– Na, most már nem fog ellenkezni.

Még több babrálás.

A fiú most már akarta, hogy adiutorrá váljon. Sohasem akart még ennyire semmit, mert tudta, hogy ez a menekvés ebből az egészből.

Aztán csak merült a kobotjával, halrajokat terelt, hálókat kezelt két másik társával. És nem tudta, miért tűnik olyan ismerősnek az egyik úszó sziget szélén néha üldögélő nő, aki egyre csak a vizet bámulta és néha sírt. Igazából nem is tűnődött ezen a kérdésen sokat, amikor pedig a nő nem bukkant fel többé a stégen, és ő másik farmszigetre került, hamar meg is feledkezett az érzésről.

(illusztrációk: Tharik Mohhamed és Martin Holmstorm)

süti beállítások módosítása